Zardán, a zsarnok - MEK

– Nyughassatok már! A rabszolgákhoz hajó kellett volna. Rabszolgák nem kellenek nekem,
ellenben egy hajót igenis szerezhetünk! Méghozzá olyat, ami telis-teli van kincsekkel!
– Tudtam! Tudtam, hogy valami őrültségbe akar...! – kezdte Negolár, de Cserjan, aki mellette
állt, a következő pillanatban úgy vágta fejbe, hogy összecsuklott, mint egy zsák, és be sem
tudta fejezni a mondatot.
Ezt meglátta Zardán, s így szólt Cserjanhoz:
– Légy oly kedves és kötözd össze, aztán rakd a hajófenékbe! Holnap estig tilos elengedni, aki
másként cselekszik, annak fejét vétetem! – azzal most újra a többiekhez intézte a szavait.
Elmondta, mennyi mérhetetlen kinccsel akarják a tó alá süllyeszteni a halottas hajót.
– Én, mint isten, mindenképpen feltámasztom a halottakat – mondta –, de ami a kincseket
illeti, úgy illik, hogy ti emberek is tegyetek valamit a magatok érdekében! Vagyis, ha elfoglaljátok
a hajót, ha megakadályozzátok az elsüllyesztését, akkor megígérem, hogy a rajta levő
készpénz tized részét szétosztom köztetek azon nyomban!
– Csak a tizedét?! – szólalt meg Vuldegár. Több sem kellett erre Zardánnak! Így szólt:
– Cserjan, kötözd össze őt is, és rakd a testvére mellé! – majd megint a matrózokhoz és bajnokokhoz
fordult:
– Negolár és Vuldegár egy fotot sem kap! Ennyivel kevesebb részre oszlik el a kincs, örüljetek
neki! Amiatt pedig ne aggódjatok, hogy most a béke ideje van! Ugyanis nem kell majd embert
ölnötök! Egyszerűen annyi lesz a dolgotok, hogy odahajózunk a másik hajó mellé, néhányan
közületek, akiket kijelölök, s akik jól értenek a hajókhoz, átszállnak rá, és aztán azzal a
hajóval együtt elvitorlázunk!
– Csak ilyen egyszerű lesz?! – álmélkodott egy fiatal legény.
– Persze, hiszen ezt én, Zardán isten biztosítom a számotokra!
– Zardán isten, én igazán nem kételkedem benned – szólt Cserjan –, de áruld el kérlek az én
ostoba, de kíváncsi fejemnek, mi lesz az őrséggel, akik rajta vannak?!
– Azok rémülten menekülnek majd, amint észreveszik, hogy valóban feltámadtak a halottak, s
hogy jövünk feléjük mi, vagyis én, az isten, akiben nem hittek! Mert tudjátok meg, szó sincs
semmiféle becsapásról, én magam is bizonyítani fogok előttetek, sőt, előbb teszem meg a
magamét, feltámasztom a halottakat, s amikor látjátok, hogy az őrség rémülten üvöltözve
menekül, amikor tehát már a legkétkedőbbetek is láthatja, hogy a legigazibb isten vagyok,
akkor kell csak elvinnetek a kincseshajót! És képzeljétek csak el, mekkora dicsőséggel térünk
majd meg így mi, hősök, Dzampóba! Mindenki benneteket irigyel majd!
A hajósok hajlamosak voltak egyre jobban bízni Zardánban. Különben is: majd meglátják,
feltámadtak-e a halottak! Az biztos, hogy ha az őrség elmenekül a hajóról, már valóban
könnyű préda az! Sőt, jog szerint talált hajó, a gazdátlan hajó pedig valóban azé, aki megtalálja!
Ez, amire készülnek, még csak nem is kalózkodás hát! Mellesleg, a kalózkodásnak
sincsenek ők ellene éppenséggel, ha veszélytelen, és nagy haszonnal kecsegtet...!
Nagy várakozással a szívükben tértek hát nyugovóra, s már alig várták a pirkadatot.
* * *
Szegény Ízilájnak lényegesen nyugtalanabb volt az éjszakája. Belökték őt abba a terembe,
ahol a régi király halálra szánt szolgálóit és feleségeit őrizték, ugyanis csak a legelőkelőbbnek
számító feleség, Lúria képezett kivételt, csak ő étkezhetett együtt Mubszárral az ünnepi
123