Zardán, a zsarnok - MEK

– Amíg ember alakban vagyok, nem tudok segíteni rajtad. De ne aggódj: csak a tested félkarú
(vagy féllábú, vagy félszemű, vagy ami baja volt épp az illetőnek), a lelked nem! S én
hajlandó vagyok arra, hogy miután visszatértem az égbe, a túlvilágon megkeressem a lelkedet,
s ott vagy minden jóban részesítelek, vagy, ha akarod, teszek róla, hogy mintha te is isten
volnál, újjászüless itt az emberek között gyermekként, férfi vagy női testben, ahogy neked ez
tetszik, sőt olyan családba, ahová csak óhajtod, akár királyfi is lehetsz! De csak akkor, ha
addig míg élsz most, szorgalmasan végzed a dolgodat, bízol bennem, megteszel mindent, amit
mondok neked, s általában véve tisztességes életet élsz!
Ez pedig egészen újszerű gondolat volt! Addig meglehetősen igazságtalannak tartották az
isteneket, úgy vélték, még Zadán isten is csak a nemesek, gazdagabbak közt jutalmazza meg
az arra érdemeseket, s bizony aki nem született ezek közé, annak a sorsa egész életében a
nyomor, s a túlvilágon – így tanították a papok – az a sorsa, hogy vagy tovább szolgálja a túlvilágon
az urait s az isteneket, vagy ha erre nem hajlandó, erőtlen árnyként tengeti létét az
idők végezetéig. Most ellenben Zardán azt mondja, arra is van lehetőség, hogy ők is gazdagok
legyenek egy következő életben, sőt: igazi urak!
S amikor néhány kételkedő azt mondta Zardánnak, hogy erről szó sem volt eddig a papok
tanításaiban, Zardán ezt válaszolta:
– Persze, hogy nem. Eddig ez nem így volt, eddig úgy is volt minden, ahogy a papok tanították!
De mostantól másképp lesz, mert én Zardán vagyok a leghatalmasabb isten, s nekem
hatalmam van a túlvilág felett is! Akit akarok, azt igenis visszaengedhetek ide a világba!
Alig két hét után kiderült, hogy annyira szeretnék ezt a megnyugtató, lelkesítő tanítást hallani
az emberek, hogy sokan már akkor is Zardánt szerették volna hívni, ha nem is volt semmi
különösebb bajuk. Végre aztán nem sokkal elutazása előtt Zardán mindenkit összehívott a
város melletti rétre, s elmondta nekik, hogy annyira megszerette Dzampó lakosait, hogy úgy
döntött, kibocsátja magából szellemi ereje egy részét, s az beborítja az egész Istenek Völgyét,
de különösen Dzampót, s ezután mindenki, aki hisz őbenne, Zardánban, újjászületik, pontosan
negyven nappal a halála után, méghozzá olyan körülmények között, amit kiérdemelt az élete
során elkövetett jó- és rossztettek által! Ezután tehát csak azok maradnak a túlvilág foglyai,
akik ártani akarnak neki Zardánnak, a többiek előtt nyitva az út, hogy akármik is legyenek a
következő életükben, ez csakis rajtuk múlik, azon, hogy mennyi jótettet visznek végbe ebben
az életben!
Elképesztő hatása volt ennek a tanításnak! Az emberek tomboltak a lelkesedésükben, és
Zardán nem tudta megakadályozni, hogy szinte minden dzampói lakos meg ne csókolja a
lábát!
Pedig ez nem is az ő ötlete volt, hanem a zseniális Ízilájé. S mert Zardán alapvetően becsületes
ember volt, ki is hirdette, hogy bár ő maga gondoskodott arról, hogy ez az új törvény
érvényesüljön a túlvilágon ezentúl, és szívesen is tette ezt, de Íziláj emlékeztette őt arra, hogy
ilyen módon is élhet a hatalmával! Ezután természetesen Ízilájt is az egekig magasztalták a
dzampóiak.
Mert az igaz, hogy a szegény ezután is maradt szegény, a rabszolga is rabszolga, de mégis más
az, ha remélhetik, hogy lesz ez majd még másképp is! No meg, így legalább a gazdagok
aggódhatnak, hogy mi lesz velük a következő életükben, s ez talán némi jótékonykodásra
készteti őket!
Hát ezért búcsúztatták oly sok aggódással és szeretettel az ő istenüket, amikor Zardán elment
a Minden Istenek Ünnepére Ízilájjal.
50