Zardán, a zsarnok - MEK

akinek az volt a dolga, hogy a király új saruit addig hordja, amíg azok a taposástól kellően
puhákká nem váltak, hogy a király felséges lábát már ne törje!
– Legegyszerűbb, ha rögvest megparancsoljuk a sarukészítőnek, hogy már eleve puha sarut
hozzon! – mondta a kincstárnoknak. S az élénk egyetértéssel bólogatott e szavakra.
S így ment ez végestelen-végig, mert ezek csak a legbolondabb hivatalok voltak, akadt még
sok más is. Mire Nevető Tűz végzett mindennel, dél lett, s a palota személyzete leolvadt jó
egyharmadával. Nevető Tűz még a maradékot is sokallta, s el volt szánva rá, hogy szemezget
majd még ezekből is, de egyelőre nem folytatta, csak a nagyja munkát végezte el. Mielőtt újra
nekiveselkedik, megvárja, hogy ideérkezzék néhány jó hetérabarátnője, akikben megbízhat.
Végezetül azonban elzavarta a kukták és szakácsok egyharmadát, s a mosónők egyharmadát
is. Ahol harmadannyi emberre kell főzni és mosni, ott belőlük is harmadával kevesebbre van
szükség!
A kirúgottak elzavarását a kincstárnokra bízta, akinek azt mondta, hogy szükség esetén
nyugodtan igénybe veheti a testőrség segítségét.
Legutoljára pedig merész lépésre szánta el magát: kirúgta a palota összes írnokát, a saját
írnokai kivételével! A fontos leveleket leírja ő maga, a kevésbé fontosakat pedig Kappí. Majd
Vipó néne hetérái közül néhány betölti később ezt a tisztséget, ha ideérnek!
Dél lett tehát mire mindez véget ért, de ebéd előtt még a király úgy rendelkezett, hogy
mindenki jöjjön a palota nagytermébe. Az hogy „mindenki”, természetesen nem a szolgákat
jelentette, csak a nemesurakat, s a főbb tisztségviselőket.
Nevető Tűz sejtette, hogy most mi fog történni, hiszen előző nap megegyezett erről apjával!
(Már magában is apjának nevezte a királyt). Most hát különösen szépen felöltözve ment oda,
de arról nem feledkezett meg, hogy magával hívja a testőrkapitányt is, a teljes testőrségével.
Mert ki tudja... hátha valakinek valami nem fog ott tetszeni!
A testőrkapitány ennek nagyon örvendett. Lámcsak, sejtette ő, hogy lesz még kegyvesztés itt a
palotában bőven! Még a teljes díszőrség is ki lett rúgva! De ő – ő maradt!
Eddigre már akadtak olyanok, akik Nevető Tűz kéretlen kémjeivé szegődtek. Nem az őáltala
hozott emberekből, a hajdani rabszolgákból, mert azok még alig ismertek valamit a palotából,
még kevésbé valakiket, de a régi palotabeliek közül néhányan bizony nem átallották felkeresni
a királylányt, s megsúgták neki, hogy hallották, hogy ez meg ez a nagyúr, vagy épp valamelyik
magasabb rangú szolga illetve hivatalnok a király előtt panasszal szándékozik élni Nevető Tűz
rendelkezései ellen!
Erre akadhatott is módjuk. A király szinte minden nap összehívta a palotabelieket a
trónterembe, meghallgatta a híreket, kérelmeket, panaszokat, és intézkedett. S természetesen
előbb hallgatta meg a többiek óhaját-sóhaját, mint hogy ő mondjon valami fontosat, mert amit
ő mondott, nyilván attól is függött, mit mondanak neki!
Nevető Tűz emiatt nem aggódott különösképpen. A királyt egyelőre még túlságosan is eltölti a
boldogság, amiért megtalálta az ő „igazi” lányát, aki meg is gyógyította – és valóban úgy tűnt,
hogy meggyógyult a király! A szaunázás után teljesen tisztán lélegzett, kitisztult a légcsöve,
tüdeje, s reggelre is csak alig nehezedett meg egy kicsit a légzése, de ez is rögvest elmúlt, mert
korán reggel, amint felébredt, mindjárt szaunázott újra egyet. A király egyelőre még csak
leszidni sem fogja őt, ezt tudta Nevető Tűz. Sőt: valószínűleg csak annak a bizonyítékát látja
majd az intézkedéseiben, hogy méltó a trónra, és erőskezű királynő lesz!
224