Zardán, a zsarnok - MEK

volna, s lett volna jó meleg medvebundánk! De nem lehettünk itt, emiatt az átkozott háború
miatt! Gyűlölöm a háborút!
– Én is! – mondta komoran Derszen. – Gangellár és a Kakukkmadár előző hadjárata teljesen
tönkretett bennünket, nemcsak a szüleim halálát okozta! – mondta. – Korábban nem ennyi
állatunk volt, tehénből volt öt is, meg volt négy kocánk, egy kan disznónk, három szamár és
egy ló, voltak libáink, kacsáink, négy anyakecske meg egy bak, meg egy kutya is, de a
támadók mindet megzabálták vagy elvitték, a kutyát is megölték, csak a tyúkokból maradt
meg néhány, s ez a tehén azért, mert épp egy másik tanyán volt néhány napra a bikánál párzatni,
aztán az a gazda be tudta hajtani az állatait Habedába, s vitte ezt is! Ezért maradt meg!
Most már nincs ez sem, nincs semmi!
El nem lehet mondani, hogy Nevető Tűz mekkora zokogást rendezett a tehén kimúlt, fagyos
tetemén! Úgy ömlött a könnye, mint a záporeső. Most már minden sokkal rosszabb lesz. Pedig
mennyire szívesen cipelné a tehénnek ezentúl is a langyosított vizet! Milyen szívesen hányná
ki alóla a trágyát, ó bárcsak tehetné! De ez már nem lehetséges. És felesleges volt Derszen
nagy munkája is, a nyáron összegyűjtött sok kazal széna is, ez már legfeljebb a tyúkok alá lesz
jó, de hát azoknak nem kell ilyen sok, a tizede is elég lenne... És Nevető Tűz mennyire bízott
benne, hogy a meleg tej majd elmulasztja Pelyhecske köhögését, de most már nincs tej, amit
ihatna...
Aztán nem tehettek mást, meg kellett nyúzni a tehenet, ami irtózatosan nehéz volt, mert a teste
szinte jégtömbbé fagyott. Aztán ki kellett belezni. Amit lehetett, megmenteni a húsából... Ezt
nagyrészt Nevető Tűz csinálta. Derszen ezalatt megjavította az istállót a tyúkoknak,
amennyire lehetett a hidegben, hóban.
De legalább újra melegben lehettek, a házikóban. Csak most már sokkal szomorúbbak voltak.
De teltek-múltak a napok, tették, amit lehetett, mert élni kellett.
S a bajoknak még nem volt vége. Egyik alkonyatkor furcsa kaparászást hallottak az istálló
felől, ahol a tehén is volt valamikor.
– Ez meg mi lehet?! – nézett ki Derszen, de azonmód be is csapta az ajtót.
– Farkasok! – kiáltotta sápadtan, és remegve támaszkodott a falnak.
Igazat szólt, ezt a pillanatok múlva felharsanó farkasüvöltés is tanúsította.
– Farkasok?! – kérdezte sápadtan Nevető Tűz. – De... de hányan vannak?!
– Nem tudom... de... sokan... ott vannak az istálló körül... a földet kaparják...
– A tyúkok! – kiáltotta Nevető Tűz. – Nem hagyom a tyúkokat! Kell az a néhány tojás
Pelyhecskének!
– És a hús... a tehén húsát oda raktuk, betakartuk hóval... biztos annak a szagát érzik... –
rebegte Derszen, és a szeme szinte üveges volt a rémülettől. – De... de nem lehet kimenni
oda...
– Nem hagyom a tehén húsát! – állt fel Nevető Tűz. – Nem élhetünk kásán egész télen! Én
szeretem a húst, Pelyhecske meg úgyis egyre köhög, ha nem kap tojást és húst, lehet, hogy
meg sem éli a tavaszt! – azzal a sarokba nyúlt, s felemelte a láncinget. Odadobta a fiúnak. –
Vedd fel! Ki kell mennünk, és elkergetni a farkasokat, mert másképp lyukat kaparnak az
istállóba, és vége lesz mindennek!
– De... de... drágám... én... én igazat mondtam... én egy utolsó, gyáva, semmitérő...
421