Zardán, a zsarnok - MEK

Ezen még Zardán is csodálkozott.
– Hiszen a gyógyszerek neked is pénzedbe kerülnek! – ámult.
– Nekem ugyan nem, nincs egyetlen fotom sem... A te pénzedet költöm rá! – felelte a leány
szemrebbenés nélkül. – De ne ijedezz, semmi ez az összeg – nagyon egyszerű anyagokból
vannak az én gyógyszereim!
– Hogyne, hallottam, hogy némely gyógyírba aranyport is kevernek!
– De nem az én gyógyszereimbe. Én csakis olyan szereket használok, amiknek az összetevői
igazán hatékonyak, amiknek a hasznáról magam is meggyőződtem nem is egyszer! És úgy
tapasztaltam, hogy az aranypor haszontalan. Kipróbáltam azt is, bátorkodtam egyszer lenyelni
egy jó maréknyi aranyport, s az bizony, ahogy lenyeltem, ugyanúgy jött ki belőlem néhány nap
múlva! Megnyugodhatsz hát, a szereim eddig összesen sem kerültek egyetlen fotba!
Egy fot egy szegény ember hatnapi élelmezésére volt elég nagyjából, tehát Íziláj valóban nem
költött sokat a szegények gyógykezelésére.
– Az orvosok szerei azért drágák, mert sokat akarnak keresni rajta, s mert számos szükségtelen
vacakot is belekevernek! – mondta Íziláj. – De én az orvoslást a szentélyekben tanultam,
s gondolhatod, hogy mi papok nem akarjuk feleslegesen költeni a pénzünket, tehát ha sokat is
kérünk a gyógyításért, az biztos, hogy a gyógyszerekbe csak a legszükségesebb anyagokat
keverjük, s igyekszünk, hogy ezek is olcsó szerek legyenek!
És az emberek Íziláj gyógyításáért hálásak voltak, sőt már a törődésért is, mert már az is
jólesett, hogy egyáltalán meghallgatja őket valaki a nagyurak részéről, ha segíteni talán nem is
tud. És nemcsak Ízilájnak voltak hálásak ezért, de Zardánnak is, mert nem feledték, hogy Zardán
isten maga döntött úgy, hogy Ízilájt elhozza nekik ide Dzampóba, mint a feleségét.
Kifejezetten rosszulesett nekik, amikor alig két hónappal megérkezése után Íziláj elutazott
Zardánnal Gigliorába. Számtalansok ember búcsúztatta a bajnokcsapatot s kísérőiket, integettek
nekik, nem kevesen még sírtak is – s mindezt bizony nem a bajnokok érdemelték ki,
akik még nem is arattak győzelmet, azt sem lehetett tudni, aratnak-e majd (eddig mindenesetre
még nem fordult elő az ünnepségen Dzampó győzelme), de Zardán és Íziláj miatt sírtak ezek
az emberek, mert nem akarták, hogy hónapokra eltávozzanak ezek a szent emberek a városukból.
Ezen a népszerűségen még Vordan király is elképedt. Pedig nem tagadhatta maga
előtt, hogy Zardánt már jobban kedvelik Dzampó lakói, mint őt, a királyt, mert sokhelyütt
kiabálták a tömegből, hogy „térj vissza hamar hozzánk, jó Zardán isten”, „vigyázz a mi
Ízilájunkra, jó Zardán isten”, „hozd vissza nekünk Ízilájt, isteni Zardán”, és hogy „jöjj vissza
mielőbb, istenek orvosa, Íziláj”!
Ekkora népszerűséget persze nem tudott volna elérni pusztán gyógyításaival, abból is csak
kéthavi időbe beleférővel Íziláj. De Zardán sem. Leginkább azokkal az esetekkel szerezték
meg az emberek szeretetét, bizalmát, akiken nem tudtak segíteni. Íziláj ugyanis alaposan kioktatta
Zardánt, mit tegyen ilyenkor! Amikor Íziláj úgy látta, az illetőt nem képes meggyógyítani,
de az nincs is a halálán, hogy túlvilági vigaszt ígérjen neki – ilyen eset volt az, amikor
például valaki elvesztette egy karját, vagy lábát, vagy megvakult –, olyankor azt mondta, hogy
hívja Zardán istent. És Zardán jött, s azt mondta, amire Íziláj korábban kiokosította. Ez pedig
nem volt más, mint egyfajta eretnekség, az Istenek Völgyében honos vallásnak tökéletes
átértelmezése!
Zardán ugyanis ezt mondta ilyenkor:
49