Zardán, a zsarnok - MEK

denki csak a saját izmaiban, eszében és fürgeségében bízhat! Nem sértem meg a verseny tisztaságát,
ezt a nemes és védendő eszmét! Ne csak győzni akarjatok, hanem tisztességeseknek
lenni is!
Így aztán a bajnokok le is tettek róla, hogy isteni segítséget kapjanak, ellenben, ha már így
esett, fennen kezdték hangoztatni, hogy ők tulajdonképpen nem is annyira azért mennek oda,
hogy mindenáron győzzenek, hanem csak hogy e békés küzdelmekkel is ápolják a városok
közti baráti kapcsolatokat, s különben sem a győzelem, hanem csak a részvétel a fontos!
Ez viszont már nem tetszett Zardánnak, de Ízilájnak sem.
– Nem bíznak benne, hogy nyerhetnek, ezért mondják, hogy nem a győzelem a fontos! –
csóválta a fejét Íziláj. – Kicsi az önbizalmuk!
– Mást mégsem tehetek! Ha rajtam múlna, igenis megsegíteném őket, hogy győzzenek, de hát
erre képtelen vagyok! – válaszolta Zardán.
– Pedig ha így állnak a versenyhez, biztos is, hogy az utolsók között lesznek!
– Talán Cserjan nem! Ő nagyon erős! Neki lehet esélye a súlyemelésben! – tűnődött Zardán.
Szép nyugodtan csordogáltak lefelé a Licil folyón, amikor pedig kibukkantak belőle a
torkolatnál, s kitárult előttük a Tink tó, meglepő hírt kaptak.
Itt a Licil torkolatában feküdt ugyanis Trémó város, s itt megálltak ők is, részint pihenni,
részint, mert úgyis éjszaka volt, s éjjelente nem szoktak hajózni. Bátran tehették, nemcsak
mert az Ünnepek idejére béke volt hirdetve, de azért is, mert Trémó messzire lévén Dzampótól,
sosem volt velük ellenséges viszonyban. S itt hallották a hírt, hogy az Ünnepekre
meghirdetett sportesemények valószínűleg elmaradnak, mert a napokban hunyt el Gigliora
királya, a vén Molbang!
Persze, a legelső meglepetés nem ekkor érte őket, hanem már akkor, amikor kitárult előttük a
tó panorámája, s megpillantották Trémót. Bizony ámuldoztak még azok is, akik már jártak
egyszer-kétszer erre, hát még Zardán, meg Íziláj!
Tudták, azt beszélik, hogy Gigliora akkora, hogy mellette Trémó csak vakondtúrásnak tűnik,
de bizony Zardán el kellett ismerje, hogy Trémóhoz képest Dzampó látszik vakondtúrásnak.
Végestelen-végig házak húzódtak mindenfele, sok volt köztük az emeletes, és temérdek ember
nyüzsgött az utcákon még így alkonyattájt is, s ezek sebesen pergő, gyors nyelvvel beszéltek, s
alig értették őket Zardánék, mert olyan furcsán tekerték a hangokat. Nevetgéltek, vidámak
voltak, látszott, könnyebb szívvel élnek, mint Dzampó lakosai, nyilván mert erre a tóparton
kevesebb munkáért is bőkezűen adakozik nekik Rulla, a Földanya, nem olyan nehéz az élet,
mint a hegyek közé szorított kis Dzampóban!
Íziláj valósággal megrészegült a csodálatos látványtól, egyre csak szorította Zardán kezét,
meresztette a szemét mindenfelé, és kétpercenként újra meg újra megköszönte a fiatalembernek,
hogy elhozta őt erre a csodálatos útra.
Bár Zardánt is lenyűgözte a látvány, mihamar elege is lett belőle. A házak ugyan nagyobbak
voltak, több is volt belőlük, de igazság szerint semmit nem látott, ami olyan nagyon
különleges lett volna, hacsak a Tink tó határtalan vizei nem mondhatók annak. Ami meg az
embereket illeti, nos... Fullió azt mondta neki, mindig mindent figyeljen meg, s ő velük is azt
tette. Megfigyelte az itteni embereket. S azt tapasztalta, hogy lehet ám, hogy a dzampóiak el
vannak ragadtatva a trémói látványtól, de a trémóiak bizony csöppet sincsenek elragadtatva
őtőlük! Gyakran látott fintorgó, megvető tekinteteket, s néha elkapta füle azt a szót is, hogy
„barbárok”.
52