Zardán, a zsarnok - MEK

csak annyit jelent, hogy ha mégis ilyet tesz egy nő, akkor az még sokkalta nagyobb érdemnek
számít, mintha egy férfi teszi azt! Szigmilla tehát, éppen mert nő, nemcsak hogy nem kell
elhallgassa érdemeit, de még sokkalta nagyobb mértékben méltó arra, hogy az egész világ
megtudja mit csinált, mintha férfi volna! Valójában akkora az érdeme, hogy teljes joggal
várhatja el tőlem, hogy szükség esetén én is akár életemet áldozzam érte!
– Ezt nem kívánom! – szólt gyorsan Szigmilla.
– Tudom, de ennek semmi köze ahhoz, hogy kívánod-e! Kívánhatnád, és ha nem kívánod is,
de biztos, hogy ha kell, megteszem! És – fordult ismét a katonái felé – én igenis meg akartam
jutalmazni Szigmillát, neki akartam adni Zsepez várost, vagy bármelyik másikat amelyiket
választja, de nem fogadta el, mert annyira szeret, hogy mellettem akar maradni, de itt most
előttetek kijelentem és isteni szavamra fogadom, hogy ha bármikor később meggondolja
magát és igényt tart egy város trónjára, akkor azt igenis megkapja tőlem, egyetlen szó ellenkezés
nélkül, mert megérdemli! Senki ne bántsa tehát rossz szóval az én drága szerelmetes
Szigmillámat, mert aki őt bántja, az engem bánt meg!
A későbbi korok történészei, akik természetesen cseppet sem hittek Zardán istenmivoltában,
Zardánnak ezt a tettét tartották az egyik legnemesebbnek, hogy elismerte Szigmilla érdemét,
méghozzá nagy nyilvánosság előtt. Valószínűleg bármely másik zsarnok, aki önmaga istenítésére
törekszik, az életmentés után, vagy legkésőbb az első néhány dicsekedése után
egyszerűen kivégeztette volna Szigmillát. És azt mondja, hogy őt nem lehetett volna úgysem
megölni, tehát Szigmilla nem is életmentő! Ehelyett Zardán inkább kitalálta, miként lehet úgy
is megmenteni az életét, hogy közben mégis istennek mondhassa magát! És felismerte azt is,
mennyire fontos Szigmillának, hogy van valami különleges érdeme, s ezt Zardán nem vette el
tőle, sőt kiállt mellette! Az egyik leghíresebb tlaxáni történész ezerkétszáz évvel Zardán után
ezt mondta róla: „Zardán az én szememben a zsarnokok legrokonszenvesebbje”.
De Zardán még nem fejezte be a beszédét.
– Aztán még valami. Még pár szót szólnék a szerénységről. Meg a nőkről és a hősiességről.
Merthogy a hőstett nem való egy nőhöz, ilyesmiket hallok, meg ha mégis elköveti azt az
illetlenséget, hogy hős lesz, legalább ne dicsekedjék vele, meg hasonló baromságok... hát
nincs igaza annak, aki effélét mond, annak szar és húgy dől csak a szájából, nem az igazság!
Mert tudjátok, hogy mi az igazság?! Hát az, hogy a nők ugyan valóban szerények, de csak
azért, mert a férfiak oda sem figyelnek rájuk, amikor az érdemeikről beszélnek, ezért leszoktak
erről! Valójában azonban a legtöbb nő nap mint nap mást sem tesz, mint hőstettek végeláthatatlan
sorozatát hajtja végre! El is mondom, hogy mit!
Kezdődik az egész azzal, hogy már az első szeretkezés is fájdalommal jár nekik, nem élvezettel,
mint nekünk férfiaknak, de ők zokszó nélkül vállalják! Márpedig minden férfigondolkodás
szerint a fájdalom vállalása, elviselése, a vele való szembenézés: hőstett! De ez még
semmi, ezután kilenc hónapon át járnak egyre nehezedő hassal, s közben még sokszor igen
keményen dolgoznak is! Nemcsak a mezőkön, de otthon is, kiszolgálva minket, férfiakat,
aztán amikor vége az egész napi munkának a mezőn, a ház körül, a házban, amikor már talán
a férjük lábát is megmosták, kimosták a ruháját, enni adtak neki, akkor még kedvességet is
kell mutatniuk a férjnek, aki pedig lehet, hogy már igencsak részeg is akkor! Lehet, hogy
folyik a nyála, hebeg-habog, beszélni sem tud rendesen a bortól, lehet, hogy le is okádta
magát, de a nő, pedig biztos fáradt már, el kell viselje ennek az állathoz hasonló valakinek az
ölelését pihenés helyett!
Aztán megszüli a gyereket. Néha nem is egyet, kettőt, olykor hármat is egyszerre. Persze ez is
fájdalommal jár, szenvedéssel, nem kevéssel. Néha bele is hal a szülésbe a nő. Tudja, hogy
408