Zardán, a zsarnok - MEK

Harcosai morgolódtak. Jó lett volna a rabszolga nekik is!
– Ostoba szamarak! Először is: megmondtam, hogy az én országomban nem lesznek
rabszolgák! Másodszor: csöppet sincs elég élelmünk ahhoz, hogy etessük ezeket is! Ha itt
maradnak, hamarosan együtt éheztek a rabszolgáitokkal! Vagy egymást akarjátok felfalni?!
Esztelen banda! Azt parancsoltam, hogy így legyen!
De Íziláj is ellenkezett.
– Drágám, ne feledd, hogy Habedában sincsenek rabszolgák!
– Az lehet, de majd Nevető Tűz tovább adja őket más városoknak! Megüzenem neki, hogy ő
közel van hozzám, s messzebb nem akarom elhajtani ezeket, már azért sem, mert tél van,
megfagynának, s a halott rabszolgákért nem lehet jó árat kapni! Ki fog fizetni, mert azt is
megüzenem, hogy ha nem tesz így, ezeket visszaengedem Zsepezbe, s biztos, hogy ezek soha
az életben nem támadnak már rám, de hogy a megalázott büszkeségüket pátyolgassák,
valószínűleg hamarosan Habedára támadnának! Tehát jobban teszi, ha nem ellenkezik, s
kifizeti az árukat!
Mielőtt azonban elküldte volna őket, egy hosszú listára felíratta valamennyi fogoly nevét!
Senki nem tudta még akkor, hogy mire kell ez neki, s ő senkinek nem mondta. Talán csak
Ízilájnak. De Íziláj nem beszélt erről senkivel.
Nevető Tűz igen nagyon meglepődött, amikor egyszercsak megjelentek Zardán harcosai a
kapuja előtt! Az látnivaló volt, hogy nem barátságtalan szándékkal jönnek, mert hoztak
magukkal egy csomó rabszolgát – de akkor minek vannak itt?! Mindenki tudja, hogy nála már
nincsenek a városban rabszolgák!
Azt azonban jól lehetett tudni, hogy honnan jöttek a katonák, melyik városból. Zászlójuk
ugyanis különbözött a többi város zászlajától: fehér alapon egy fekete lovas látszódott
középen, s ezt az egészet vékony vörös keret díszítette. A fekete lovas természetesen Zardánt
jelképezte.
Be sem engedte őket Nevető Tűz, mert jobb az óvatosság, azt üzente ki, hogy egy fő bemehet
hozzá követnek, akivel tárgyal!
Be is ment hozzá. Méghozzá nem akárki, hanem – hanem Lúria! Úgy bizony, Zardán az egyik
legkedvesebb feleségét küldte el követségbe!
Nem félt attól, hogy baja esik. Biztos volt benne, ha Nevető Tűz akár a világ legerőszakosabb,
legcsalárdabb, legvérszomjasabb királynője legyen is, pillanatnyilag mindenre inkább vágyik,
mint hogy még Zardántól is félnie kelljen, ne csak Gyázsától meg a többi környező várostól!
Az úton pedig megvédi őt a háromszáz lovas!
S a foglyoktól sem kell félni. Azok természetesen meg vannak kötözve, fegyvertelenek is, s
különben is sokkal csüggedtebbek annál, hogy bármivel is próbálkozzanak.
Ami Lúria erényeit illeti, azokat sem féltette. Dzampóban nem volt szokásban a szeméremöv,
s így ez Zádorban sem terjedt el, de Zardán nem is tartotta szükségesnek, hogy ilyesmivel
védelmezze feleségei hűségét. Először is: amint bármelyikre effélét akarna adni, illene hogy
Íziláj is hordja azt, de ő természetesen soha nem lett volna hajlandó effélébe bújni. No meg
aztán... ki lesz az az őrült nő, aki megcsalná Zardán istent?! Őt, aki feltámasztotta a
halottaiból?! Főleg ezután, hogy ilyen fényes diadalt aratott az ellenségen?!
281