Zardán, a zsarnok - MEK

– Mondd hát uram, milyen hosszú legyen a pálya, amin versenyezni óhajtasz? – kérdezte
barátságos mosollyal a hivatalnok.
Zardán nyelt egy nagyot, majd tétován nézett végig mindenkin, aki a kis helyiségben ott volt.
Negolár leplezetlenül gúnyos mosollyal figyelte, Vuldegár is mintha somolygott volna, de
messze nem volt annyira kárörvendő, mint Negolár. A többiek várakozóan néztek rá,
közömbösen, vagy éppen kíváncsian.
És tudta, most már nincs mit tenni, muszáj lesz versenyeznie! Bele se mert gondolni abba, mi
lesz, ha nem nyer. Ajaj! Milyen távot is válasszon?!
Tudta, egyetlen esélye van: ő nem különösebben gyors, tehát csakis az állóképességére
hagyatkozhat. Mélyet lélegzett hát, s így szólt:
– Isten vagyok, s egy istenhez nagy dolgok illenek! Olyan hosszú távon akarok hát futni, mint
még soha senki! Legyen a táv ötven kilométer!
– Mekkora?! – sápadt el döbbenetében a hivatalnok.
– Ötven kilométer! – ismételte meg Zardán, szerényen mosolyogva. Most már tudott mosolyogni.
Teljesen függetlenül attól, hogy ő bírja-e végig, biztos volt benne, hogy tovább képes
futni, mint mások. Más versenyzők nem futkostak reggelente a város körül, mint ő, hála Fulliónak.
A többiek legfeljebb sprinterek, rövid távra edzettek, néhány száz méterre. A legelején
lehet sőt biztos, hogy le fogják hagyni, de ez semmit nem jelent, legkésőbb a tizedik
kilométernél utoléri őket. És úgyis csak az a lényeg, hogy tovább bírja, mint a többiek. Akkor
már akár abba is hagyhatja, mondván, hogy nincs értelme tovább futnia, ha nem maradt
ellenfele.
– Ötven kilométer, az éppen a tízszerese a mostani leghosszabb távnak! – magyarázta. – Ez
az, ami méltó hozzám! De külön megkövetelem, hogy te, Negolár, szintén indulj a versenyen!
Légy az ellenfelem! Ne mondhasd, hogy csalás van a dologban! Azt akarom, hogy végig vagy
mellettem fuss, hogy láss, vagy előzz meg, ha ugyan bírod!
– Megőrültél! Én világéletemben utáltam futni!
– De tanulni is. Akinek nincs a fejében, legyen a lábában! És az egész úgyis a te ötleted volt!
Jössz vagy nem? Vagy nevezzelek gyávának, aki még a futástól is fél?!
– Jó! Megyek! De ha előbb esel össze, mint én, esküszöm, hogy beléd rúgok!
– Jobb, ha elhallgatsz! Végy példát inkább a testvéredről, Vuldegárról! Tehát – fordult Zardán
a hivatalnokhoz – intézkedj kérlek, hogy legyenek ellenfeleim erre az istenhez méltó távolságra!
Alig léptek ki a hivatalnoktól, máris felhangzott mögöttük a pusmogás, álmélkodás, ezt jól
hallhatták, nem is igyekeztek titkolni a bentiek. Zardán azonban nem törődött ezzel. Sőt,
inkább még örült is neki. Ha veszít, a hajón vele jöttek, a dzampóiak előtt úgyis elveszítené a
tekintélyét, vége a nagy terveinek, akkor is, ha senki gigliorai nem törődik vele, ha viszont
győz, úgy jó, ha minél többen lesznek tanúi!
Egyelőre olybá tűnt, kísérete sokkalta jobban bízik a sikerében, mint ő maga! Ez pedig nem
keveset jelentett, mert Zardán majdnem bizonyos volt a győzelmében. Súlyos kétségei lettek
volna még akkor is, ha a táv öt kilométer, de az ötven, az semmi, attól nem igazán félt. Öt
kilométerre számos bajnok edzett az Ünnep miatt, de ötvenre még soha senki. Igaz, ő maga
sem futott még soha ekkora távot, a leghosszabb olyan tíz és tizenöt között lehetett, úgy
89