Zardán, a zsarnok - MEK

még senki uralkodót, hehehe... Pedig Molbang gazdag király volt, sok értéket visz magával a
sírba, és a női is milyen válogatott szépségek, hej, de kár értük!
– Na, de ha az a Mubszár nem szerette az apját – szólt Zardán –, akkor lehet, hogy nem is rak
semmi kincset a sírjába!
– Ez nem így megy ifjú barátom! – szólt bizalmasan Zardán istenhez a kocsmáros. – Akármennyire
is nem kedvelte, kell, hogy megadja a tisztességet neki, másképp felhördülnének a
polgárok Gigliorában! Azt én sem kétlem, hogy igyekszik olyan kevés értéket bepakolni a
hajóba, amilyen keveset csak lehet, de még így is sok kincset nyel majd el a tó mélye! És
azokat a szép nőket! Ajaj! Hogy sírhatnak most, képzelem! Épp egy hónappal ezelőtt vett
feleségül például egy húsz esztendős leánykát, bizonyos Lúriát, úgy hallottam, s én jól
szoktam hallani a híreket, hát képzelhetitek! Sajnálhatja biztos az a Lúria, hogy nem halt meg
a király egy hónappal korábban! Pedig azt mondják, világszép teremtés! Na, de hát, ahogy
mondani szokták, ez van!
– Miféle hajóról beszélsz? – kérdezte Zardán.
– A halotti hajóról, fiatalúr! Régen, úgy beszélik, sziklasírokba temették a királyokat a
kincsekkel, de idővel mindig akadt valaki istentelen sírrabló, aki kifosztotta a sírokat. Ezért
azt találták ki, hogy a halott király koporsóját belerakják egy díszes, drága hajóba, mellé a
szolgáit, feleségeit, a kincseket is, aztán kiviszik a hajót oda, ahol már jó mély a tó vize, s
elsüllyesztik! Akik követik a királyt a halálba, azok persze előtte mérget kapnak. A tó
mélyéről pedig még a legagyafúrtabb tolvaj sem képes ellopni a kincset, ott marad mindörökre
a királynak!
– Jókora az út még innen Gigliorába! – mormogta Cserjan elgondolkozva. S erre rögvest
felcsattant Íziláj:
– Márpedig igenis nem fordulunk vissza, hanem elmegyünk Gigliorába, mert látni akarom azt
a nagy várost! – de e szavak kimondásakor nem Cserjanra nézett, hanem Zardánra.
– Hát persze, hogy elmegyünk oda! – bólogatott Zardán. – Akár lesznek mérkőzések, akár
nem, tanulságos út lesz az!
– Megjósolom, hogy lesznek viadalok – közölte vele Íziláj.
– Igazán? – nézett a nőre a kocsmáros. – Miből gondolod ezt?
– Abból, hogy Íba istennő belém ültette lénye egy részét! Jól tudok következtetni. Figyelemre
méltó dolgokat mondtál nekünk kocsmáros, s ebből úgy ítélem meg, az új király valóban nem
mond le a bevételekről, ellenben látványossággá nemesíti majd apja temetését is. Úgy tesz
majd, mint aki az ünnepség megrendezésével meg akarja szépíteni apja utolsó útját! Mert
hogy az egészet a pénzért teszi, azt persze nem vallja be! Tehát nem kell félni, igenis lesznek
viadalok! Így legalább visszaszerzi a királlyal a tóba vetett kincsek egy részét, még talán
többet is!
A kocsmáros megcsóválta a fejét, s már majdnem elment, de végül visszafordult, s így szólt:
– Nekem mindegy, hogy istennőnek vallod-e magadat úrnőm, de figyelmeztetlek, itt
Trémóban van ám egy nagy temploma Íbának, s nem biztos, hogy a papok örvendenének neki,
ha egy nyilvánvalóan ember azt állítaná magáról, hogy ő Íba istennő!
– Nagyon rosszul beszélsz most, kocsmáros! – mosolygott Íziláj, de roppant határozottan
ejtette a szavakat, és mosolya meglehetősen fagyos volt ezúttal. – Először is, én nem merészelek
olyasmit állítani, hogy Íba istennő volnék, csak azt, hogy az istennő megajándékozott
54