Zardán, a zsarnok - MEK

Mubszár valahogy nem nagyon hitte.
– Át kell mennem a hajóra! – közölte hirtelen alvezérével.
– De uram, hiszen...
– Csend! Ennek így kell lennie!
– Akkor meg kell, hogy álljon mindkét hajó!
– Akkor parancsold meg, hogy igenis álljon meg mindkét hajó!
– Felséges uram, a tó túlságosan hullámzik ahhoz, hogy a hajók egymás mellé állhassanak!
– Törődöm is én azzal, akkor megyek csónakon! Meg kell néznem a hullákat!
– A... a hullákat?!
– Igen, azokat! Na, mit bámulsz, intézkedj már!
Míg a csónakot leengedték a királynak, ő előhívatta azt a katonát, aki Ízilájékra ügyelt a méreg
bevevése előtt. Vele együtt csónakázott át az aranyhajóra. Úgyis kellett valaki, aki az evezőt
húzza!
A hajók megállítása, a csónak leengedése, az átmenetel megint bő fél órába tellett. De
Mubszár nem bánta. Nem lesz nyugta addig, amíg meg nem néz mindent személyesen!
Bejárta a nagy hajó minden zegét-zugát, s mindent rendjén valónak talált. Lement a hajófenékbe
is.
– Tökéletesen halottak, uram! – szólt a katona vigyorogva, s még meg is rugdosta kicsit
Ízilájt, míg Mubszár Lúriát vizsgálgatta. De hiába, mert a gyönyörű lány valóban halott volt,
neki legalábbis úgy tűnt. Még a fülét is a mellkasára hajtotta, meghallgatni, dobog-e a szíve,
de semmit nem hallott. Bár igaz is, nem biztos, hogy ha dobog is, meghallja, annál jobban
csapkodták a hullámok a hajó oldalát.
Végre mégis megnyugodott a király, és kiment a fedélzetre a hajófenékből. Visszamászott a
kötéllétrán a csónakba. A katona követte.
– Ezeket ugyan senki fel nem támasztja, főleg nem távolról, a partról! – hencegett a katona. –
Megismerem én a halottakat mondhatni szagról is! És a főpap tiszteletreméltó személye is
megvizsgálta őket! És nem is akartak azok már megmenekülni, egyetlen leány kivételével, de
annak is lenyomtuk a torkán a mérget! Senki nem jött a közelükbe, uram, ezek ugyan fel nem
támadnak! – nyugtatgatta a királyt, mert látta, hogy Mubszár azért aggódik még most is kissé.
De ő annál jobban élvezte, hogy milyen fontos lett hirtelen, mennyire a király figyelmébe
került. Fennen bizonygatta, hogy igazán semmi rendkívüli nem történhetett, jól végezte a
munkáját.
– Királyom – szólt végül, amikor már épp hozzákoccant a csónakjuk a király hajójának
oldalához –, ha akart is valamit az az Íziláj nevű nő, semmi nem lett belőle, mert egyszer
ugyan szeretett volna kimenni a szükségét végezni, de még azt sem engedtem!
– Micsoda?! – vált figyelmessé rögvest a király tekintete.
– De nem engedtem! Elismerem, talán nem szép dolog, hogy odacsinált a sok kincs közé, de
hát mi mást tehettem volna?! Nem engedtem ki, nehogy megszökjön!
– Hm... a nyavalya tudja... tűnődött a király, és esze ágában sem volt felmászni a kötéllétrán. –
Zardán lehet, hogy őrült, de nem hinném, hogy ostoba is! Nem látszott annak! Sőt, az őrültek
gyakran zseniálisak! És ez az Íziláj sem tűnt ostobának, még őrültnek sem!
129