Zardán, a zsarnok - MEK

támadt, hogy Fullió tudja, mire szeretne rájönni. Mindenesetre Fullió nem tűnt nagyon
öregnek, alig nézett ki idősebbnek, mint egy középkorú férfi, de hát egy varázsló esetében ezt
sosem lehet tudni...
– A városokkal törődj, királyként is az lesz a dolgod! – unszolta őt a mester. – Mit tudsz a mi
városunkról?
– Dzampó kis város. A legkisebbek egyike, mert ha támadás ér bennünket, nem tudunk
ötszáznál több katonát kiállítani. Dzampóhoz falvak sem tartoznak. De mégis város vagyunk,
nem falu, mert a házaink fallal vannak körbevéve.
– Más városoknak mennyi katonája van?
– Melyiknek mennyi. A legnagyobbak megtehetik, hogy akár három-négyezer katonát is
kiállítanak! Ez részben saját lakosságuk felfegyverzésével érhető el, részben pedig úgy, hogy
felfogadnak más városokból zsoldosokat egy időre. Azt persze meg kell fizetniük. Mi ezt
nemigen engedhetjük meg magunknak, mert Dzampó szegény város.
– De hát Dzampóban nemcsak ötszáz ember él! Ha csak a férfiakat számoljuk, belőlük is csak
a felnőtteket, akkor is él itt vagy kétezer, miért nem nagyobb a hadseregünk?
– Ó Fullió, megint vizsgáztatsz! A hadseregbe nem lehet elvinni mindenkit, mert ki fog akkor
szántani, vetni, aratni, ki dagaszt kenyeret, ki süti azt meg, ki gondozza az állatokat, ki ügyel a
rabszolgákra?! Ki kovácsolja a fegyvereket és az ekevasat?! A lakosság többi része csak akkor
segíthet a harcban, ha az ellenség megtámad minket, s már a falak alatt van!
– Jó, de akkor mire az az ötszáz is, hogy állandóan fegyverben legyen? Nem volna elég nekik
is csak akkor felkapni a kardot, ha itt az ellenség?
Zardán nagyot sóhajtott. Úgy látszik ez ismét vizsga.
– Kell, hogy legyenek állandó fegyvereseink, mert őrizni kell a város környéki szántókat meg
a nyájakat a többi város fegyvereseitől! Ha megtudnák, hogy nem járőrözünk rendszeresen,
azonnal ellopnának mindent, sőt, a várost is megtámadnák! De azért a katonáink mégsem
ingyenélők, mert ha néha valamelyik kereskedő elmegy egy másik városba, azt is elkísérik
időnként, hogy megvédjék a haramiáktól.
– Jól van! – bólogatott Fullió. – Helyesen válaszoltál. Akkor most térjünk vissza a matematikára!
Mint király, tudnod, kell mire mennyit költ a városod. Halljuk hát, ha egy fegyveres
éves igénye hatvan fot, ami tényleg elég alacsonyan lett megbecsülve, akkor mennyibe kerül
az ötszáz fegyveres egy évre?
– Ez könnyű! Harmincezerbe!
– Jól van – bólintott ismét Fullió. – És ha, mondjuk, mind az ötszáz városban városonként
csak ötszáz katona van, azok mennyibe kerülnek mind?
– Az egész Istenek Völgyében? Hát az annyi mint... annyi mint... ötszázszor ötszáz, szorozva
hatvan fottal... igen, az 15000000... Hűha! tizenötmillió fot... Elképesztő összeg!
– Meg vagyok elégedve veled. Gyorsan tudsz számolni, még fejben is.
Ám Zardán ezúttal nem figyelt a dicséretre.
– De hiszen nemcsak ötszáz város van, és a nagyobb városokban ennél sokkal több a katona!
– Mit akarsz mondani? – kérdezte Fullió, de valami barátságos leereszkedéssel a hangjában,
és Zardán meg mert volna esküdni rá, hogy tanára szája szegletében gúnyos mosoly bujkál.
Mintha Fullió tudná, mire gondol!
7