Zardán, a zsarnok - MEK

– A csudába is, barátom – mondta Negolárnak – úgy látom, hogy a világban ötféle nő van!
Van a papnő, aki senkivel. Van a tisztességes asszony, aki csak a férjével. Van a kikapós
menyecske, aki a férjével, és egy-két barátjával: ezért is „kikapós” nő, mert időnként kikap a
férjétől a félrelépéseiért! Van aztán a kurva, aki mindenkivel. És van végül az a büdös kurva,
aki mindenkivel csak velem nem! Ez a Szigmilla, ez a legrosszabb fajta, ez a legutóbbi!
Minden idejét csak különböző ágyakban tölti!
Ebben a vádban persze rejtezett nagy adag rosszindulat is, mert Szigmilla korántsem adta
magát oda mindenkinek! Éppen mert magát bizonyos mértékig Zardán feleségének tekintette,
ügyelt rá, hogy viselkedésével meg ne botránkoztassa a környezetét. Például sosem
dicsekedett az egyesüléseivel, és nem csinálta ezt nyíltan, mindenki szeme láttára. Ráadásul
nem is minden idejét töltötte ezzel, napközben általában tanult Ízilájtól, s eddigre egészen
tisztességesen elsajátította az írást-olvasást.
Volt ideje rá. Bár az a hajó is lassú volt, amivel eredetileg indultak Dzampóból, az aranyhajó,
a sok kinccsel megterhelten még annál is lassabban haladt. Ráadásul amint beértek a Licil
folyóba, sodrással szemben kellett haladniuk, s így épphogy csak vánszorogtak. Ez pedig nem
kis aggodalommal töltötte el Zardán szívét, mert közeledett a fegyvernyugvás idejének a vége,
s nem szerette volna, ha az aranyhajó megszerzéséről már bizonyára értesült városok
valamelyike megtámadja őket, hogy a sok kincs az övék legyen!
Ez azonban nem következett be, az ellenben annál inkább, hogy amint haladtak felfelé a Licil
folyón, mind többször találkoztak népes embercsoportokkal, akik mind Dzampó felé
meneteltek, mert ott várja őket Zardán Isten Ígéretének Földje!
Amikor Zardánék beérték őket, mert a gyalogosoknál mégis gyorsabban haladtak az
aranyhajóval is, ezek mind kitörő lelkesedéssel üdvözölték Zardán istent, nem is csak azért,
mert hittek benne, hanem mert a szélsebes hír, hogy Zardán feltámasztotta Lúriát s a többi
halottat, ide is eljutott, Zardánt megelőzve. És láthatta is mindenki Lúriát, mert az aranyhajú
leány ilyenkor élvezettel mutogatta magát a hajókorlátnál, s ha megálltak rövid időre valahol,
akkor élénk szavakkal ecsetelve, bőbeszédűen számtalanszor elmesélte, milyen magasztos,
fenséges, félelmetes volt a túlvilág! És Íziláj elismeréssel adózott Lúria ékesszólásának, mert
még ő, a papnő sem tudta volna meggyőzőbben elmagyarázni mindenkinek, hogy az embereket
ne tévessze meg a látszat, hogy azt hiszik, Zardán isten ilyen, amilyennek most látják, mert
ez csak az emberi teste, de ő, Lúria látta Zardánt igaz valójában, az egekig ért, tekintete
villámló volt, és őt Lúriát darabokra szedte és újra összerakta, közben a legaprólékosabban
megvizsgálta minden porcikáját, hogy méltó-e hozzá, az istenséghez!
– Azóta más ember vagyok, ez az élmény örökre megváltoztatta az életemet! – emlegette
számtalanszor Lúria. És azok, akik vele együtt támadtak fel, ezt hallva bólogattak, mert ők is
így érezték, egyetértettek a leánnyal, csak legfeljebb nem tudták olyan jól megfogalmazni az
érzéseiket.
A nagy ünneplésnek hazafelé voltak persze árnyoldalai is. Sokan kértek élelmet, mert némely
csoport szó szerint éhezett amíg Dzampó felé vonult, és Zardán adott is valami szerény
összegeket ezeknek a legszükségesebbekre, hogy megvehessék az élelmet az útbaeső városokban,
de még e szerény összegek is tetemes költségre rúgtak mindent összevéve, mert félelmetesen
sokan voltak a vándorok. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy némelyek halottakat
hoztak Zardán elé, szülők a gyermekeiket, fiúk az apjukat-anyjukat, férj az ifjú feleségét, hogy
Zardán isten támassza fel a szeretteiket!
Zardán természetesen nem tehetett mást, ezt határozottan meg kellett tagadja.
263