Zardán, a zsarnok - MEK

Aznap este meg is lett a lakodalom Prucimának és Lidzsmornak, és Zardán volt olyan
neveletlen, hogy mielőtt átengedte volna véglegesen a különben rendkívül csinos nőt új férjének,
előbb ott mindenki orra előtt még jó hosszan csókolódzott vele, s közben a fülébe súgta:
– Ugye tudod, nem azért engedtelek el, mintha nem szeretnélek?! Hanem éppen ellenkezőleg:
annyira szeretlek, hogy képes vagyok lemondani is rólad! Nem bírtam volna nézni a
boldogtalanságodat!
– Tudom, tudom... és én is olyan nagyon szeretlek... te vagy az istenem... mindörökké...
egyetlen istennek sem fogok sosem áldozni, csak neked...
– Nekem sem! Áldozat helyett gondolj szeretettel rám!
– Úgy fogok tenni... imádlak Zardán isten... csak tudod, te nekem valódi isten vagy... de értsd
meg, nő vagyok, és egy nőnek emberi szeretet is kell!
– Értem én! Hogyne érteném, mindent értek, hiszen azért vagyok isten! – nyugtatta meg a nőt
Zardán, mert Prucima szinte reszketett a karjában, majdnem önkívületbe jött, annyira meghatódott
Zardán nagylelkűségétől – bár lehet, hogy nem a legjobb szó erre a meghatódás, talán
inkább a vallásos extázis kifejezés a helyes. Az ő számára Zardán valóságosan isten volt, a
lehető legténylegesebben. Igazán szerette egyszerre Zardánt és Lidzsmort: Zardánt, mint
istent, Lidzsmort, mint embert.
Zardán még egyszer megcsókolta, s őszintén sajnálkozott, hogy e gyönyörű nő nem melegíti
többé az ágyát, de tényleg rosszul érezte volna magát, ha tudja, hogy nap mint nap szenvedésre
kényszeríti Prucimát, megfosztván őt a szerelmétől. S azt is tudta, hogy ezek ketten
talán a leghűségesebb helytartói lesznek ebben a városban.
Zardán pedig, ahogy végleg elengedte Prucimát Lidzsmorhoz, felállt a lakodalmas asztal
tetejére, hogy belássa a tróntermet, ahol alig fért el más, mint az ő hetvennyolc felesége, azaz
már csak hetvenhét, és nagy beszédet mondott nekik. Először is megkérdezte, hogy mi a
véleményük a történtekről. Azok egymás szavába vágva kiabálták, hogy Zardán jó és kegyes,
Prucima pedig hülye, sültbolond, sőt hálátlan cafka, nincs egy csepp esze sem, mert hogy lehet
ilyen ökör, hogy elhagyja a jó Zardán istent!
– Nem azért kérdeztem, hogy őt szidjátok, amihez nincs is jogotok, ha én elengedtem őt –
mondta – csak hogy megkérdezzem, akarja-e valaki követni a példáját valaki fiúért, mert az
most szóljon, nem bántom, elengedem őt is, nem kötelező ám, hogy a feleségem legyen bárki
is!
Senki nem jelentkezett. De Zardán a biztonság kedvéért bejelentette, hogy ezentúl összes
városában ugyanazok a törvények uralkodnak a válást illetően, mint amit Nevető Tűz vezetett
be Habedában!
– Persze, aki elválik tőlem, nem kapja meg országom egyhetvennyolcad részét – mondta
nevetve –, de azért adok neki bőven vagyont, emlékezésül az együtt töltött szép napokra!
Végtére is a városok nem úgy a vagyontárgyaim, mint egy kereskedőnek az aranyai, aztán meg
én isten vagyok, rám más törvények vonatkoznak, mint az emberekre! De így lesz, és mindenki
másra, minden más házasságra a legszigorúbban Nevető Tűz törvényei vonatkoznak!
Így legyen, mert ezeket bölcs törvényeknek tartom! Bárki nő bármikor elválhat! Ő bevezette
az én házassági törvényeimet – én bevezetem az ő válási törvényét! Senki nem rabja tehát a
férjének, vagyis nem kell szenvednetek, ha megszerettetek valaki fiút, feltéve persze, hogy az
is szeret benneteket! Én csak azt kérem tőletek, hogy meg ne csaljatok, hanem szóljatok
idejében! Jobb nektek is, ha nem kell bujkálnotok!
338