Zardán, a zsarnok - MEK

kereskedőnek néz ki, esetleg tisztes mesterembernek, jól menő műhellyel, ahol számos szolga
és rabszolga segít neki. Az ilyenek nemigen érthetnek a fegyverhez. Ha el tudja érni, hogy
mások ne avatkozzanak be a vitába, küzdelembe, nyert ügye van.
Azok, akiknek korábban megígérte a jobb életet Dzampóban, nem úgy tűntek, mint akik be
akarnak avatkozni. Inkább vagy őt éltették, vagy azt kiabálták, hogy „Ítélkezzék Zardán
isten!”, vagy csak csendben várták a fejleményeket. De Rodzsmír sem egyedül volt, és ezek
támogatólag sorakoztak fel a férfi mögött. Zardán csak annak örült, hogy a férfi legalább a nő
nevét is megmondta, így nem kell megkérdeznie, furcsa lenne az egy mindentudó isten
részéről!
– Én hiszek benned, Zardán isten! Bízom benned! Kérlek ments meg, kegyelmezz! – kiáltotta
a nő.
– No persze, abban nem is kételkedtem, hogy te hiszel nekem... legalábbis e pillanatban! –
gondolta Zardán. – Lehet, hogy később már te sem... de most akkor is meg kell mentselek!
Nem tűrhetem, hogy bárki is ellene szegüljön akaratomnak, főleg egy tetves kereskedő,
nekem, egy királyfinak! Ez még akkor sem megengedhető, ha nem vagyok isten!
Egy lépéssel átlépte Szigmillát, így az mögé került. Ez szinte jelképes tettnek volt tekinthető:
azt jelentette, hogy a nő a védelmébe került, mert meghúzódhatott a háta mögött. Ezt a nő is
így értelmezte, mert szélesen elmosolyodott, s így értelmezte a tömeg is, mert felzúgott
körülötte. De nem támadóan: eszük ágában sem volt a kereskedő mellé állni. Egyszerűen csak
a látványosságot várták. Remélték, az isten csodát tesz, elhamvasztja Rodzsmírt a villámával,
de ha nem így lesz, az sem baj, egy csinos kis verekedés mindenképpen kinéz az eseményekből,
s az is milyen nagyszerű szórakozás!
Mert az biztos, hogy Zardán isten tud hadakozni. Van kardja, s fiatal is, jó erőben van! Senki
nem kétlette, hogy ha csak a kereskedő az első csapásra ki nem veri a fegyvert Zardán
kezéből, akkor a barbár királyfi-isten egykettőre miszlikbe aprítja. Itt csak az volt a kérdés, a
kereskedő emberei nem aprítják-e miszlikbe Zardánt, s kíséretét is, mert azok viszont
négyszer annyian is lehetnek!
Zardán jól megnézte magának Rodzsmírt. Az embereit is. Megnézte, mert Fullió erre biztatta,
s eddig is hasznos volt a számára, ha feszülten figyel minden kis részletre. A kereskedő – ha
ugyan valóban az volt – apró, dühös disznószemeket viselt. Kövér, hájas arca volt, bár azért
izmosnak tűnt, izmosabbnak, mint Zardán, ugyanakkor Zardán biztos volt benne, hogy
lassúbb is, mint ő. Arcvonásai nem tükröztek túl sok értelmet.
Emberei közt a legkülönbözőbbeket lehetett találni, de valahogy ezek sem látszottak az
okosság példaképének. Hiába, megint igaza volt Fulliónak, aki egyszer azt mondta Zardánnak,
hogy minden ember a hozzá hasonló gondolkozásúakat szereti a barátai közé válogatni! Lám,
ez még rá Zardánra is igaz, mert önmagát okosnak tartja, és egyik legelső bizalmasa, aki a
felesége is lett, Íziláj, okos nő!
Ennek a férfinak hiába hivatkozna bármire. Az embereinek is. Itt nem segítenek az észérvek.
Ezek semmi mást nem tisztelnek, csak a nyers erőt. De túlerőben vannak. Ők vannak túlerőben!
Hiába érvelne neki azzal, hogy ha megöli az asszonyt, azzal önmagát is megfosztja a
szépségétől, bájaitól. Hiába javasolna olyasmit is, hogy csak korbácsolja meg, de ne ölje meg.
A férfi úgy érzi, bármi engedmény a méltósága megsértésével járna. Nem engedne.
Igen ám, de itt Zardán isten méltóságáról is szó van! Ej, a csudába is, valamit ki kell találnia,
nem gondolkozhat sokáig, mert azt habozásnak és gyöngeségnek értelmezik!
65