Zardán, a zsarnok - MEK

A közeledő ellenség sokkal inkább volt gyülevész csőcseléknek nevezhető, mint Zardán
serege. Már eleve az sem tett jót nekik, hogy két városból jöttek. Nem éreztek rokonságot,
felelősséget egymás iránt. Sőt, ahogy Zardán látta, Zsepez lovasságot küldött, jó ezerötszáz
főt, Toft pedig gyalogosokat. És persze miért is ne akarta volna magának Zsepez a diadalt?!
Aki előbb ér a városba, előbb zsákmányolhat, azé lesznek a legértékesebb kincsek, a legszebb
nők...
Zsepez lovassága előreugratott, harsogva ropogott a hó a lovak patája alatt, s el akarták tiporni
Zardán egész seregét ezzel az egyetlen fergeteges rohammal. Gyalogos katona nem igazán
ellenfele a lovasnak, a gyalogos el kell, hogy ugorjon a lovas elől, ha nem akarja, hogy
legázolják, s a karddal nehéz levágni a magasan ülő lovaskatonát! Legrosszabb esetben is
inkább csak a combját sebezheti meg, azt sem könnyű, mert a lovas természetesen bőrpáncélt
visel! Ellenben milyen könnyű lesújtani a magas lóról a gyalogos fejére!
Nem is csodálták, hogy alig értek tíz lépésnyi közelségbe, Zardán serege futásnak eredt,
jobbra-balra futottak a katonái...
De csak az első néhány sor. Mögötte pedig ott állt a falanx csillogó sorfala, a temérdek előremeredő
lándzsával!
Ám mi az, hogy állt?! Nem állt az, hanem jött! Nem rohant, csak úgy kényelmes gyalogostempóban,
de azért haladt! Ám a támadó lovasságot a saját lendülete vezette a lándzsák
iszonyú tüskeerdejébe, nem tudták már fékezni a száguldásukat. A falanxkatonáknak azonban
a szemük sem rebbent a lovasok láttán. Meglehetősen biztonságban érezték magukat a soksok
lándzsa védelmében. Bal karjukon ott lógott a felszíjazott pajzs, amit ezért nem is kellett a
bal markukkal tartani, abban tarthatták a kardot, azért, hogy ha a lándzsájuk eltörik vagy
elejtik, azt áttehessék jobb kézbe, övükön tőr lógott, sisakjuk védte az arcukat, s alóla
komoran meredtek a támadókra. S még ez sem volt elég, mert se nem csendesek voltak, se
nem kiabáltak. Ellenben minden harcos, amikor a jobb lába a földre ért, elkiáltotta magát:
– Hu!
Ennek pedig az volt az értelme, hogy Zardán így hangolta össze a lépésüket. Persze a ritmus
óhatatlanul széttörik, amikor csatába keverednek, de utána sokkal könnyebb ismét megtalálniuk
az összhangot, hiszen csak arra kell figyelniük, hogy egyszerre hallatsszon a kiáltás!
S most jöttek előre, egyszerre léptek, s közben visszhangzott a mező a kiáltásaiktól:
– Hu! Hu! Hu! Hu!
Igazán nem számítottak ilyen ellenségre a támadók! De a lovaik sem! Lehet, hogy egy ló nem
olyan okos, mint egy ember, még egy majommal sem vetekedhetik ész terén, de azt ő is tudja,
mivel jár, ha tüskebokorba keveredik! Itt pedig a lándzsák képében igencsak sűrű tüskebozót
meredezett feléjük! Még amelyik ló szokva volt is a csatákhoz, az sem számíthatott másra,
mint hogy itt-ott meredezik majd felé egy-egy lándzsa! De nem háromsoros lándzsaerdő! És
mögötte még látszott újabb rengetegsok lándzsa égnek meredő hegye! A ló tudta, ha megpróbálkozik
is az első lándzsák átugrásával, mögöttük óhatatlanul felnyársalja valamelyik!
Ráadásul a falanx közepén levő parittyások elkezdték munkájukat, szálltak sivítva a hegyes
vasgömböcskék, s becsapódtak vagy a lovakba, vagy a lovasok arcába, s többnyire olyan
erővel, hogy ha nem is teljesen, de a hegyük itt-ott bizony még a bőrpáncélt is átütötte!
A lovak kétségbeesetten igyekeztek megfékezni sebes száguldásukat, felágaskodtak, hátsó
lábaikon helyben megfordultak, igyekeztek jobbra és balra elkanyarodni, s ettől a váratlan
sebesség- és irányváltozástól lovasaik közül sokan egyszerűen a földre zuhantak. Mások nem
278