Zardán, a zsarnok - MEK

– De most megjárod! – üvöltötte Mullár, azzal kirohant, majd kivártatva visszatért egy kalapáccsal,
és Dormilla mellé ugrott. – Ha te kibaszol velem, majd megtanítalak én is valamire:
arra, hogy velem nem lehet büntetlenül kibaszni! Mert akkor így jársz! Így! – és a kalapács
lecsapott, s péppé lapította Dormilla bal kezének kisujján a legfelső ujjpercet, körömmel,
csonttal, hússal együtt. Spriccelt mindenfelé a vér.
Dormilla nem is sikoltott, csak elájult.
Amikor felébredt, nem is kellett színlelnie a rosszullétet, rosszul volt anélkül is. Testileg is,
lelkileg is. Apja képes volt őt nyomorékká tenni! A saját apja!
De még mennyire, hogy képes volt! Dormilla ugyanis arra éledt, hogy apja egy marék sót
hozott, s abba minden kímélet nélkül belenyomta a kisujj sebes végét, hogy elállítsa a vérzést.
A só persze borzasztóan csípte a sebet, s e fájdalom térítette magához Dormillát.
– Ez majd észre térít! Baszni lehet ilyen ujjal is! – mormogta apja. – Ha engedetlenkedel,
ráverek még egyet az ujjadra! Majd ismét és ismét! És ha már nem lesz kisujjad, következik a
gyűrűsujjad! És így tovább! Sok ujjad van picinyem, s vannak még lábujjaid is! De akár a
füledet is levághatom! Addig szabdallak amíg meg nem tanulod, hogy én vagyok az úr a
házban! De akár azt is megtehetem, hogy csípős paprikát dugok fel a picsádba! Ha nem akarsz
oda faszt, legyen jó a paprika! Tehát jobb, ha nem ellenkezel! Most szépen leszedem a
köteledet, aztán megtisztálkodol, holnapig hagyok időt, hogy gondolkozz el a történteken, és
holnap újabb férfit küldök hozzád! Vele már tisztességesen viselkedj, ajánlom nagyon!
Hej, de keservesen ment a tisztálkodás a még mindig lüktető, nyomorék kézzel! Igaz, a jobb
kéz ép volt, de így is egy merő kínszenvedés volt minden mozdulat, hiszen ha moccant a keze,
akkor hol erősebben, hol gyengébben áramlott a vér a kisujjába, s abban ilyenkor mindig
felerősödött a fájdalom!
Aztán anyja jött be, hozott tiszta ágyneműt, de elvárta, hogy előbb felmossa a szobát
Dormilla, és azután ő maga készítse el a tiszta ágyat, hiszen ami történt, az – anyja szerint – az
ő hibája!
Aztán végre este lett, és békén hagyták. Előtte azonban reteszt szegelt az ajtóra kívülről
Mullár, nehogy ki tudjon jönni onnét.
Dormilla pedig csak nézte az egyetlen gyertya pislákoló fényét, és sírt keservesen, fogalma
sem volt róla, hogy mit tehetne még. Ha legalább lenne ablaka a szobának... írna egy lepedődarabra
egy levelet a vérével, s kidobná, hátha jár arra valaki olvasni tudó és segít rajta... de
nincs még egy ablak sem...
Annyira elhatalmasodott rajta a kétségbeesés, hogy még akkor sem nézett fel, amikor másnap
déltájban bejött hozzá egy férfi. Csak ült a sarokban, és nézett komoran maga elé. Apja is a
férfival tartott, de amikor látta, hogy leánya nyugodtan viselkedik, elégedetten hümmögött
valami olyasmit, hogy „no lám csak, tudtam én”, majd kiment.
S ebben a pillanatban megszületett Dormilla fejében az ötlet: megöli itt ezt a férfit, s később,
amikor bejön apja, azt is! Azt vágja fejbe a székkel! És azután nem is hagyja annyiban, veri
addig míg csak meg nem hal! Utána a nővéreivel és anyjával már csak könnyebb lesz
elbánnia, főleg, ha meg is ijednek a kettős haláltól, az ő elszántságától!
Persze ügyesnek kell lenni. Úgy kell ezt a férfit megölnie, hogy annak semmi hangja ne
legyen! De meg lehet tenni, talán. Mindenesetre meg kell próbálja! – azzal felnézett a melléje
164