Zardán, a zsarnok - MEK

– Sehonnan. Mi mindig is itt laktunk. Ez a bolygó, Tlaxán, a mi hazánk. Ti, ti emberek
vagytok a betolakodók!
– Micsoda?! Hogy mi... mi emberek...
– Ti egy másik bolygóról származtok. Annak Föld a neve, ha nagyon érdekel. És, hát szóval...
most be kell vallanom egy apró hazugságomat neked... varázslók vannak!
– Tudtam! – kiáltott fel Zardán.
– Nem tudtad! Eszed tokja! Rólam gondoltad, hogy varázsló vagyok, ostoba, pedig én, ha
tudom is változtatni az alakomat, nem vagyok varázsló! Nem tudok varázsolni! Egyetlen
lidérc sem tud varázsolni!
– De varázslók vannak, azt mondtad.
– Igen. Az emberek között. Egy varázsló mindig ember. Annak születik. Csak épp van a
varázsláshoz veleszületett tehetsége. Ne kérdezd, hogy mi, nem tudom, mi lidércek nem
vagyunk varázslók. Mi lidércek itt éltünk mindig is ezen a bolygón, és voltak nekünk is
háborúink, barbárságunk, minden efféle, mint nektek embereknek. De aztán kinőttük ezeket a
gyerekes hülyeségeket. És szépen fejlődött a technikánk. Olyasmiket tudtunk csinálni, olyan
gépeket, hogy a szádat tátanád, ha elmondanám!
De nem mondom. Csak egyetlen gépről beszélek. A legutolsóról. Az a gép volt az, ami
képessé tett minket az alakváltásra.
Mert, tudod, korábban nekünk is csak egy alakunk lehetett, mint most az embereknek. Ne
ijedj meg, most át fogok változni! Ilyen a mi eredeti alakunk!
És Fullió teste hirtelen mintha mocorogni kezdett volna, majd a következő pillanatban egy
embernyi nagyságú, szőrös lény hevert a nádszékben. A szőr zöld volt rajta, két szeme elképesztően
nagy és dülledt, az orra ugyanakkor turcsi. Kissé talán a medvére hasonlított, de a
kezei emberszerűek voltak, csak az ujjak nagyon vékonyak és hosszúak, s ezen ujjakon nem
volt köröm, hanem valami tapadókorongszerűség.
– De... de mi lett a ruháiddal?! – hebegte Zardán.
– Semmi. Nem is voltak ruháim. Azok is a testem részei voltak, csak hitted azt, hogy azok
ruhák! Jó trükk, mi?! Állandóan pucéron járkáltam közöttetek, de mindenki azt hitte mégis,
hogy fel vagyok öltözve!
– Elképesztő!
– No igen. Felöltözhettem volna, de nem szeretem a ruhát, akkor nem tudok azonnal átváltozni,
előbb le kéne vetkőzni... és én szeretem a szabadságot! Na tehát, ilyen volt az alakunk.
De rájöttünk, hogy egyre nehezebb megélni a világunkon, iszonyú erőbe telik, hogy biztosítsuk
mindenkinek a mindennapi betevő gilisztáját...
– Micsodát?!
– Gilisztát. Finom lidérccsemegének számított valamikor. De nem ez a giliszta, amit most
ismersz! Hosszú, félméteres, és milyen finom váladékot izzadt ki, amikor sütögettük a
parázson, öröm volt lenyalogatni róla!
– Ne is folytasd, mindjárt hányok!
– Ne aggódj, nem kínállak meg, az a giliszta kipusztult már azóta... Na, száz szónak is egy a
vége, úgy döntöttünk, hogy nem a gépeinket, hanem a testünket tökéletesítjük tovább! És csak
450