Zardán, a zsarnok - MEK

De édesanyjával sem lakott együtt Vordan király, inkább a szeretőit tartotta maga mellett. De
gondos apa és férj volt, mert sem fiai, sem felesége nem szenvedett semmiben sem hiányt.
– Rajta! – vezényelt Vordan.
Zardán már régen megvívta ezt a küzdelmet, nem is egyszer – gondolatban. Tudta, hogy Ricó
mindenben sokkal jobb, mint ő, kivéve egyet: nem eléggé edzett a futásban. Tehát nem elég jó
az állóképessége. Vagyis Zardán eleinte meg sem kísérelt visszatámadni, nem akarta kockáztatni,
hogy Ricó kiverje a kezéből a kardot, ehelyett széles terpeszbe állt, amennyire lehetett,
elrejtőzött a fapajzs mögé, s konokul állta ellenfele csapásait, kardjával csak a legszükségesebb
mozdulatokat végezte. Amennyire lehetett, csapásaival Ricó csuklóját célozta meg, mert
ha azt tönkreteszi, vége a küzdelemnek. Lecövekelt szinte egyhelyben, csak állt, mogorván,
konokul, s egy tapodtat sem hátrált. Maga volt a megtestesült sziklaszilárdság. Csak állt ott, s
amikor Ricó hátralépett, nem ment utána. Ellenben minden támadást sikeresen visszavert.
Ricó zavart volt. Ilyen küzdelemre nem volt elkészülve. A csuklója is fájt, mert Zardán többször
is eltalálta, bár sosem végzetes erővel.
– Na most véged! – kiáltotta hirtelen, azzal maga elé húzta a pajzsát, s nekirohant. Úgy
számította, testesebb, nehezebb, mint Zardán, tehát a pajzsával egyszerűen fellöki, kibillenti a
helyéről... azután majd csak lesz valami!
Lett is. Épp az, amire Zardán készült. Előre sejtette, hogy Ricó idővel biztos ehhez a fogáshoz
folyamodik majd, mert bízik az erejében, s amikor már fáradt lesz a sok ugrabugrálástól,
gyorsan el akarja dönteni a küzdelem kimenetelét. Mikor látta, hogy Ricó rohamozik, a
pajzsát kinyújtott karral maga elé tartotta, mintha minél messzebbre magától akarná tartani
Ricót, majd amikor a két pajzs egymásnak csapódott, gyorsan hátrahúzta a karját, s oldalra
elugrott, sebesen, tehette, mert ő még nem volt nagyon fáradt! S amikor Ricó teste a nagy
lendülettől elzúgott mellette, eldobta a pajzsot, felemelte a kardját, és két kézzel megmarkolva
azt, Ricó hátába döfte, teljes erejéből.
S már ugrott is a földrezuhant féltestvére mellé, hogy egészen bizonyosan megölje, de
Nyikron melléje szökkent, s elkapta a karját.
– Nyughass!
Édesapja a földön heverő, üvöltő Ricó mellé sietett. Annak hátából ömlött a vér, és aggodalmasan
szemlélték a sebet a készenlétben levő orvosok. Ketten is voltak itt mindig, hogy a
királyfiak egészségére ügyeljenek.
Egyikük nem igen nézegette sokáig Ricót, máris ezt mondta:
– A vérzést el tudjuk állítani, s túléli, ha az istenek is úgy akarják, de soha többé nem fog tudni
lóra ülni, sőt, még nem lovon ülni sem, csak feküdni, mert a kard elvágta alul a gerincoszlopot!
Ricó sebe nem fertőződött el, s a doktor jóslata sem vált be egészen, mert ha feltámogatták,
nyugodtan, megerőltetés nélkül képes lett idővel elücsörögni, de az is biztos, hogy járni már
csak azért sem tudott, mert mindörökre megbénult mindkét lába.
– Hogy lehetsz ilyen aljas, hogy beleszúrsz a testvéred hátába! – kiáltotta Vordan király,
amikor megállapította, hogy Ricó sebe határozottan súlyos.
– Az én hátamat sem kíméli majd senki a csatákban! – nézett konokul Vordan szemébe
Zardán. – Különben is, elkapott az indulat.
– Hazudsz! Most is nyugodt vagy!
– Minek legyek indulatos most már, ha egyszer legyőztem az ellenséget? Ilyenkor már legfeljebb
örülni kell!
17