Zardán, a zsarnok - MEK

– Én az istenekről beszéltem!
– Én is. Az istenek és a papok ugyanazok. A papok fognak beszélni, nem az istenek. Mindig
azok beszélnek. Csalás az egész! És ezt neked is tudnod kell, ha itt szolgálsz a szentélyben!
Hirtelen elhallgatott. Megbánta, hogy kimondta, amit gondolt. Mi lesz, ha a leány elmondja a
főpapnak, hogy ő nem hisz a misztériumban?!
Már-már arra gondolt, megfenyegeti a lányt, amikor legnagyobb döbbenetére Íziláj így szólt,
csodálkozva nézve az arcába:
– Te sem hiszel az istenekben?!
Most már nem volt értelme tagadni, tehát Zardán megvonta a vállát, szinte durcásan, majdnem
csökönyösen, mintha csak öszvérek utóda lenne, toppantott egyet a földön, s így szólt:
– Nem! Csöppet sem! De – ki nem hisz bennük még rajtam kívül?! Miért kérdezted úgy, hogy
„te sem”?!
– Ah, jó megfigyelő vagy, ez tetszik nekem! Hát tudd meg, hogy nemcsak te – de én sem! Én
sem hiszek az istenekben! Ehhez mit szólsz?!
– Mit kéne szólnom?! Okos lány vagy! Ritka pedig a nők közt az okos!
– De te is okos fiú vagy. Látod, most már tudok valamit rólad, a bensődről, arról, ami talán, de
tényleg csak talán, érdekel! Hanem, tudod, érdekes ez! Ha nem hiszel az istenekben, még a
nagy istenekben sem, miért kell neked kisisten?
– Apám akarja... meg aztán, ártani nem árt! Talán még hasznos is lehet.
– Hogyan, ha nem is létezik?
Zardán megint átkozta magát. Többet mondott, mint akarta, ismét. Ez a leány olyan furcsán
képes csavarni a szót, mindig mindent kiszed belőle, olyat is, amit el sem akar mondani!
De most már mindegy, megmondja. Végtére le is tagadhatja, hogy mit beszélt itt. Ez, már a
ruháján is látszik, csak valami kis szolgálólány! Úgysem hinnének neki!
– Tudod, az istenek valamiképpen mégis léteznek! Egy nagy bölcs tanította ezt nekem.
Léteznek, de nem az égben, hanem az emberek fejében. Ha mindenki elhiszi, hogy van kisistenem,
akkor tényleg lesz kisistenem, mindenki számára, és így az emberek szívesebben
engedelmeskednek majd nekem, ha király leszek – bökte ki.
– Ez igen! Nagyon okos! Nagyon, nagggyon okos! – bólogatott elismerően Íziláj, Zardánra
nézve, s még a szavakat is elnyújtva. – Ha egész életed során ilyen bölcs maradsz, nagy király
lehetsz! Az egész város áldani fogja a nevedet!
Zardán elpirult. Nem gyakran dicsérték meg. S mert már eddig is sokat mondott, úgy vélte,
mindegy, s elmondja nagy álmát is ennek a kis cselédlánynak. Akit különben egyre rokonszenvesebbnek
tartott.
– Én azt akarom, hogy ne csak egy város lakói áldják a nevemet.
– Hát?!
– Én uralkodni akarok az egész Istenek Völgye felett!
– Nocsak! Nem lesz ez egy kissé kevés?!
– Ne gúnyolódj! Meg lehet csinálni!
– Egyedül nem – rázta a fejét Íziláj.
32