Zardán, a zsarnok - MEK

– Te agyatlan hülye, csak a testüket vagdalom össze, nem a lelküket! – vágott vissza a király,
de még nem emelt kardot, ehelyett így szólt:
– Ha meglenne a kulacs, s volna benne pár csepp, talán még rá is jönne valamelyik okos
papom, hogy mi a trükkjük! – aztán pár pillanat múlva hátralépett a kincsek sorfala közt, de a
kulacsot nem találta meg, nem találhatta, mert azt Íziláj, miután megitta, behajította messzire
a kincsek közé. Talált ellenben másvalamit a király!
Azt a nem éppen illatos halmot, amit Íziláj engedett ki magából még az ima előtt. Mert nem
hazudott: tényleg el kellett végeznie a szükségét.
A király undorodva fintorgott, s már épp fordult volna el, hogy visszamenjen, amikor nem
messze a halomtól észrevett egy kis üvegcsét. Nyitva volt, és oldala... hát... szóval olyan volt.
Mint ami egy darabig fekáliától volt körbevéve.
S ezt látva Mubszár hirtelen megértett mindent.
– Tudom már! Tudom! Rájöttem! Igen! Ó, az aljas! Az átkozott! A fenekében! Igen! Ellenméreg!
És végig magával cipelte! Hogy is nem gondoltunk erre! De most mindjárt megkurtítom
egy fejjel!
Olyan izgatott volt, hogy nem bírt összefüggően beszélni. Még a katona sem értette, hogy mit
akar mondani. A király pedig nem is vesztegette az idejét magyarázatokra, ehelyett felemelte a
kardját, s Ízilájhoz ugrott, hogy lecsapja a nő fejét.
Azonban Ízilájnak szerencséje volt, s ezt jórészt annak köszönhette, hogy a katona az előző
ittjártakor megrugdosta. Ez siettette a feléledését. S ami még hibádzott hozzá, azt maga a
király intézte el, amikor Mubszár is megrugdosta. Emiatt gazdagabb lett az oldala néhány kék
folttal, de most legalább magánál volt már, s hallván minden szót, eszében sem volt megvárni,
hogy levágják a fejét, ehelyett amikor a király a közelébe ért, perdült egyet feléje csak úgy
fektében, amitől a király lábai az övébe akadtak, a férfi elvesztette az egyensúlyát, megbillent,
elesett, s ráadásul úgy, hogy kezében a kard egyenesen a katona arcába vágódott, beállt a
homloka közepébe, s annak egyből vége is lett. És Mubszár sem hadakozhatott sokáig, mert
Íziláj felugrott, a kincsek rengetegéből felkapott egy formás arany gyertyatartót, s azzal úgy
kupán csapta a királyt, hogy az egy időre elfeledkezett minden bajáról.
Ezután várt türelmesen, hogy a társai magukhoz térjenek. Persze segíteni is próbált ebben:
rázogatta, ütögette-költögette őket, s nem tellett negyedórába sem, mind magukhoz tértek.
Lúria sírva borult Íziláj kebelére.
– Csak most... csak most tudom igazán elhinni... Hiszen én tényleg ott voltam a túlvilágon!
Láttam... láttam a halottakat... magát Zardán istent is, de sokkal nagyobb volt, mint tegnap, az
égig ért... és szétszedett apró darabokra, aztán újra összerakott...
Íziláj elégedetten mosolygott. Tudta, hogy Zardán is ezt élte át, amikor a kisistenek megidézésén
megitta a szent italt. Tett abból is az ellenméreg cseppjeihez. Nem árt az, ha néhány
misztikus álommal is gazdagodnak a „feltámasztottak”! Így még hihetőbb lesz nekik Zardán
istensége!
– Majd később elmesélheted, kicsikém, de most foglalkozzunk azzal, nehogy újra megöljenek
bennünket!
– Hogyhogy?! – sápadt el Lúria, azt hívén, hogy már semmi veszély nem fenyegeti őket.
– Elfeledted tán, hogy el akarják süllyeszteni a hajót?! És nézz csak ide: ne feledkezz bele
annyira friss túlvilági élményeidbe, hogy észre sem veszed, mi van körülötted ebben a világ-
131