Zardán, a zsarnok - MEK

– Ez könnyelműség volt, Zardán! – rótta meg őt a nő szigorú tekintettel. – Mert hisz nem
biztos, hogy sikerül a tervem!
– Akkor úgyis vége mindennek, mert arra a kincsre szükségem van!
Később Zardán beszélt Szigmillával is, s megkérdezte tőle, mi a véleménye Vuldegárról.
– Tulajdonképpen meg tudnék bocsátani neki – mondta eltűnődve a nő – csak sajnos tudom,
hogy ha egyszer is engedek neki, újra csak ócska ribanc leszek a szemében! Különben is, én
ugyan nagyon szeretem a férfiak ölelését, de az az igazság, hogy látom már, ostoba voltam,
amikor szíre-szóra engedtem mindenkinek! Mert nekem még sosem udvarolt senki, s most,
hogy nem engedtem Vuldegárnak, elestem talán egy kis ágybeli örömtől, de sokkal többet
kaptam cserébe: nagyon tetszik ugyanis, amint látom, miként töri magát utánam! Efféle élvezetben
még sosem volt részem! És ez nem történik meg, ha nem mondod el nekem Vuldegár
véleményét rólam! Köszönöm neked, uram! – mondta mosolyogva, hálásan Zardánnak.
Elérkeztek aztán végre Gigliorába! Gigliora pedig igazán nagy város volt, a legislegnagyobbak
egyike! S most még ehhez hozzájött a temérdek versenyző, a még több néző – iszonyatos
tömeg volt hát a városban, és szerte a környéken, a mezőkön, mindenütt!
A kikötőben sem volt jobb a helyzet: a parthoz közel minden horgonyzóhely foglalt volt. Még
egészen messze bent a tavon is, ahol elég sekély volt a víz a horgonyvetéshez, hajók álltak,
kicsik és nagyok, evezősök és vitorlások, hasas kereskedőhajók, kisebb hadibárkák, bár most
ezek sem fegyvereseket, hanem nézőket szállítottak, lószállító hajók, meg mindenfélék,
amilyeneket csak el lehetett képzelni. Zardánék épp az ünnepség előtti utolsó napon érkeztek
meg, s már csak egészen messzire a parttól találtak maguknak helyet, ami azért volt kellemetlen,
mert ők a hajójukon akartak aludni, valószínűleg úgysem bírták volna megfizetni most a
parti szálláshelyeket, így azonban naponta ki- és be kellett csónakázniuk a hajó és a part
között.
– Másrészt, bizonyos értelemben nagyon is jó, hogy itt vagyunk... – dünnyögte Íziláj, és
Zardán egyetértett vele. Őt már a legkevésbé sem érdekelte az ünnepség, annál inkább a kincs!
És bár messze voltak, de innen is láthatták annak a hajónak az árbocait és felépítményét, ami
majd a király tetemét a kincsekkel együtt a tó mélyére viszi. Vakítóan csillogott a Nap
sugaraiban, mert mindenütt aranylemezekkel borították be, még az árbocait is a legvékonyabb
csúcsig, bár abban Zardán is, Íziláj is biztos volt, hogy ezek csak hajszálvékony aranylemezek
lehetnek. De még így is, micsoda értéket jelentett! És belül sem lehet ám üres!
– Pedig üres – mondta nekik egy gigliorai polgár, amikor partra léptek és beszédbe elegyedtek
vele – mert a kincseket csak az Ünnep lezajlása után helyezik el benne, nehogy ellopja valami
galád tolvaj azokat, vagy ha addig vihar lenne és netán elsüllyed a hajó, nehogy víz alá
merüljön a király nélkül!
A partra különben nem ment ki mindegyikőjük. A temérdek embert meglátva Dzsadzsilla
kissé nyugtalan lett, és azt mondta, fél kimenni, mert még elkeveredne Zardán mellől, s akkor
akármi is megtörténhet vele, egy gyönge, magányos lánnyal! Szokott olyan történni, hogy
efféle gyerekeket, főleg épp lányokat, akik nem tudnak még úgy sem védekezni, mint a
fiúgyerekek, elrabolnak rabszolgának! Azt mondta, ő nem kíváncsi az Ünnepre, neki elég
boldogság, ha Zardán isten felesége lehet, megvárja inkább itt a hajón őket! Íziláj is bölcs
dolognak tartotta ezt, és Zardán is beleegyezett.
Ízilájt természetesen le sem lehetett volna beszélni róla, hogy megnézzen egy igazi tóparti
óriásvárost! Rá különben is szüksége volt Zardánnak. Ezért ők ketten partra szálltak, néhány
87