OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l'Altrove ANNO XIII – NN ...

Mómika és Pópika... Ígynevezett el Benneteket kétnyelven beszélő, kétévesunokátok. Igen tetszettNektek ez a kedvesmegszólítás, hogy kérésetekreazóta, 21 esztendeje mindenkiígy hívott Benneteket.Mómika... Január 23-ánreggel 7,30-kor végleg itthagytál bennünket. De nagyonhiányzol, iszonyatos nagy űrt hagytál magad után.Csontvelőig hatóan fáj a hiányod.Reménykedtünk, mint ahogy tavaly februárbanmárciusbanis történt, hogy a kezelések javítanakállapotodon. De sajnos nem így történt.Úgy volt, hogy kiadnak a kórházból, hazamész, dehirtelen válságosra fordult állapotod, ami az egyikveséd működésének elégtelenségével kezdődött. E hírvételekor Giannival versenyt futottunk az idővel: azonizgultam, hogy még odaérjünk időben, hogy mégéletben találhassalak, eszméletnél légy és felismerjbennünket: hogy utoljára még élve láthassalak. A jóIsten velünk volt, a téli útviszonyok az előző hetekítéletideje után valóban kedvezők voltak. Január 17-én,11 és fél órás utazás után berobbantunk a veszprémikórházi szobádba, ahol érkezésünk előtt fél órával azelső betegtársad már örökre elköltözött, ott feküdtélettelen egy fehér lepedővel letakarva. Ezt követően,egyhetes kórházi ottlétünkkor még három szobatársadhalálának voltunk szemtanúi...Szívdermesztő prelúdium...Mennyire örültem, hogy vártál, megvártál ésmegismertél bennünket is, s még reagáltál – hanehezen is – kérdéseinkre, simogatásainkra,csókjainkra. Nem felejtem el, milyen szépenmosolyogtál ránk többször is, pedig már nagyonnehezedre eshetett. Az elkövetkező négy napon is mégnéha-néha, amikor felnyitottad szemed, szétnéztél,leltároztál bennünket s ha már nehezebben is, denéhány rövid mondatot intéztél még hozzánk, rámmosolyogtál még így viszonozva állandó, mosolygótekintetemet, sőt, amikor testpozíciómat változtatvánegy kicsit félbeszakítottam arcod, homlokodsimogatását és puszilgatását, kérted, hogy ne hagyjamabba, mondván: «Még... még...» - és folytattamrendületlenül addig, míg családtagjaimmal egymástfelváltva helyet nem cseréltünk.Hálát adok a jó Istennek,hogy időben érkezhettem,melletted lehettem,kezedet foghattam, szinteaz utolsó napig s haerőtlenül is, de időnként meg-megszorítottad azenyémet. Köszönöm a jó Istennek, hogy annakellenére, hogy tudatában voltam, hogy már nincssemmi remény, útban vagy már a másvilágba, ennekellenére egész idő alatt természetesen tudtammosolyogni Rád, nem volt erőltetett, kényszeredett,sem fárasztó s úgy érzékeltem, hogy megnyugtató voltszámodra, s ahányszor még fel-felnyitottad rám nézőszemeidet, annyiszor egy leheletkönnyű mosoly-rezgéssuhant át fáradt ajkadon. Szerencsére nem látszottrajtam kétségbeesésem, annak ellenére, hogytudatában voltam, hogy percről percre fogy földi létedideje... Másnap, 18-án beszédesebb voltál ésmeglepően érthetően modtad este fél hatkor az ablakodmelletti templomból jövő harangszó hallatán: «Mármegint harangoznak.» Bennem ekkkor óhatatlanul,szívsajdulón visszhangzott: «a lélekharang...» Aztán ígyszóltál – mintha válaszoltál volna: «Elmegyek... Megfogok halni...» Ebben a pillanatban feltörni készülőkönnyeimmel küszködtem. Pópika szerencsére csak azelső két mondatodat értette, a harmadikat már nem.Amikor rákérdezett, kegyes hazugságot mondtam neki:«Nem értettem...». Dehogyis nem értettem! Majdmeghasadt a szívem, de nem akartam, hogy mégjobban kétségbeessen, hiszen ő még reménykedett egynagy csodában...Amikor még szemedet tágra ki-kinyitottad, már láttam,hogy bizony odaátra nézel, tekinteteddel nem vagy márjelen földi környezetünkben. Ilyenkor, mintha valakiknekodaátra válaszoltál volna: «Igen.... Nem.... Igen...megyek!...» Aztán ismét közénk jöttél, rám nézvénmegismételted: «El fogok menni... Meg fogok halni...»Ugyanezt elmondtad még húgaimnak is.Következő jól érthető és meglepően hangosankiejtett mondatod ez volt: «Nemsokára jön!» azután,hogy a nővér, mintha nagyot hallóhoz szólna, alegfiatalabb szobatársadnak ezt mondta nagyonhangosan: «Nemsokára jövök magához.»*De ez a nemsokára, ahogy mindennap tapasztaltuk,órákba telt. Ugyanígy volt, amikor mi is jeleztük, hogyfogyóban az infúzió-oldat, vagy ha valami rendellenességettapasztaltunk. A mindjárt jövök minimum 45percbe telt, az azonnal jön az orvos esetében pediglegtöbbször soha nem érkezett meg a betegágyhoz.Ugyanez a jelenet lezajlott a másik három haldokló idősasszony esetében is. Az volt az érzésünk, hogy szintemenekülnek, hogy ne kelljen bármit is tenni, bármit ismondani a kérdéseinkre... legjobb esetben az volt aválasz: «Nem tudok válaszolni... Nem válaszolhatok,nincs erre felhatalmazásom... Tessék a kezelőorvoshozfordulni...» A kezelőorvos úgyszintén elérhetetlen volt...Egy nappal a halálod előtt a melletted lévő ágyonhaldokló, rettenetesen besárgult – nyilván májrákos –idős néni rettenetesen szenvedett, egész nap állandóanazt kiabálta: «Jaj, de fáj a hasam.» A mellettetartozkodó férfi rokona már nem bírta tovább , s kimenta szemben lévő orvosügyeletes- és nővérszobába, aholvéletlenül sikerült elcsípnie az akkor ügyeletes orvosnőt- nyilván kérni, hogy enyhítsék fájdalmát – ezt a választkapta: «Nem érdemes. Nem éri meg. Nincs magánál,nem érzi a fájdalmat.» De olyan fél óra múlva ott állt azajtóban egy kollégájával láthatóan valamit velekapcsolatban konzultáltak, s ezt követően kb. fél óramúlva megérkezett egy nővér s injekciót adott aszenvedő beteg felső karjába. Ezután lassacskánelcsendesedett, majd egyre nehezebben lélegzett:január 21-e este volt, láttuk és hallottuk utolsólélegzetvételét, ott feküdt előttünk merev,megüvegesedett szemekkel, tátott szájjal, leesettállával. A halállal való szemtől szembeállás még jobbanmegviselt bennünket. Szerencsére Pópika mindebbőlsemmit sem vett észre. Óhatatlanul megfogalmazódottmagamban a kérdés: «Uram-Isten, Mómikám, Te mikor126OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIII – NN. 67/68 MARZO-APRILE/MAGGIO-GIUGNO 2009