„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
KÖVES L. IMRE
OTTHONOSSÁG
Amikor elıször érkeztem ebbe a csupa üveg
étterembe, valahogy ridegnek és barátságtalannak tőnt
nekem. A korábban üzemi étkezdének használt
vendéglátó egység a bérlı által most nyilvános
étterem, ahol menürendszerben is lehet étkezni elıre
megváltott jeggyel.
A két menüsorból összeválogattam a heti étrendemet,
és az ügyintézı hölgy szigorú tekintettel adta át a
jegyeket, és tette el az érte járó pénzt. Az étteremben
egy magányos asztalhoz ültem, mert úgy gondoltam, a
többieknél a már megszokott vendégek összeszokott
együttese ül, és szemmel látható biztonsággal forgatja
kezében az evıeszközöket.
Némi várakozás után egy pincér kihozta a levest,
valami „jó étvágy” félét motyogott és elvette a
jegyemet.
Az étel ízlett, de idegennek éreztem magam a
többiekkel szemben, alak régi ismerısként
barátságosan diskuráltak egymással.
Itt egyébként az a szokás, hogy a levest nagy tálban
hozzák ki, és mindenki annyit mer belıle, amennyi jól
esik neki. Egyik alkalommal alighogy asztalhoz ültem,
egy nagy darab férfi telepedett mellém, és az éppen
kihozott leveses tálból elsınek merte a levest.
Szemérmetlenül a sőrőjét, nekem már csak a lé jutott.
Nyeltem egyet, és igyekeztem elkerülni a pasast a
következıkben. Rossz kedvemet ez az eset is
mélyítette. Ettıl kezdve tartózkodással viseltettem
mindenki iránt, és komor tekintettel léptem be a
helyiségbe. Na, majd csak befejezik a tatarozást a
másik helyen, aztán visszamegyek, így
morfondíroztam.
Egy kedvetlen vendég morc ábrázatát láthatták a
többiek. Különben nem sokat törıdtek velem.
Így teltek a napok, és november vége felé a tél fehér
takarója is lehullott, amikor megszokott unalommal
foglaltam el helyem egy távoli asztalnál. Ezúttal egy
udvarias férfi került oda. Engedélyt kért a leülésre, és
jó étvágyat kívánt nekem. Mondtam neki: '”Szedjen a
levesbıl!” – de ı közölte, csak utánam, mert én jöttem
elıbb. Ez jól esett nekem, bár még nem mosolyogtam,
de az arcom bıre kisimult. Késıbb beszélgettünk
semleges dolgokról, csak úgy tımondatokban.
Étkezıtársam ettıl kezdve mindig leült asztalomhoz,
és már megszokott párost jelentettünk ott.
November 25-e péntekre esett. Érkezésemkor újsütető
ismerısöm már az asztalunknál ült. Üdvözlése közben
vettem észre, az asztal szélén fekvı becsomagolt
virágot zöld körítéssel.
– Tudja, milyen nap van ma? – kérdezte meglepett
arcomat látva. — Katalin nap! Ismén a mondást? Ha
Katalin nap kopog, akkor a karácsony csorog. Viszont
ha a Katalin csorog, akkor a karácsony kopog. Higgye
el, ez a megfigyelés 10 eset közül kilencben bejön.
Halványan én is emlékeztem a régiektıl hallott
szállóigére.
– Van a családjában Katalin? – kérdeztem rá.
– Nincs, de itt van a pénztárban a Katika, aki az
étkezési jegyet állítja ki. Neki hoztam!
– Ah, a pénztárosnı, aki mindig olyan komolyan
viselkedik.
– Aranyos hölgy az – jellemzi asztaltársam.
– Kedves magától – mondom megilletıdve.
– Itt az utca végén árulja egy nı a virágot.
Ez felszólításnak hangzik, de néni válaszolok.
Hamarabb fejezem be az étkezést, és kimegyek az
étterembıl. Az utca végén valóban ott a virágárus.
Tétovázom, aztán benyitok, és egy szál szegfőt
vásárolok zölddel. Celofánba csomagoltatom.
Visszasétálok az étterembe, és a virágot a hátam
mögött tartom, úgy lépek Kati elé. Elırántom, és
megköszöntöm ıt. Kati nagyon meglepıdik, de
felpattan ülıhelyérıl, és én kezet csókolok neki, mire
ı jobbról és balról arcon csókol, és köszöni
kedvességemet. A szeme csillog. Én elıször
döbbenten, majd boldogan fogadon csókjait. Az
utánam jövök virág nélkül, de kedvesen köszöntik ıt.
Jövök kifelé az étterembıl, és valami szokatlan jókedv
vesz erıt rajtam. A szembejövı pár elıre köszön, és én
mosolyogva viszonzom.
Itt valahogy minden megváltozott. Csupa derős
tekintet. Egészen felengedek. Másnap szólnak, véget
ért a tatarozás, megnyílt a másik vendéglı, menjek én
is oda. Nem megyek, határozok. Én már otthon érzem
magam.
*****
113