„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
HORVÁTH-HOITSY EDIT
A MAROKSZEDİ*
/RUTH KÖNYVE/
/Ruth Dávid király dédanyja. Elhagyja
szülıföldjét anyósa, kedvéért amikor az,
elvesztvén fiait és férjét, visszatér Betlehembe.
Ott meg kell élniük valamibıl, tehát kimegy
anyósa rokonának, Boáznak földjére, felszedni
az elhullt kalászokat. Késıbb Boáz felesége lesz
és gyermeket szül neki, Obedet. Ennek fia Isai,
Isai fia pedig Dávid./
Ha tarló szúrja talpam, meg se érzem;
jártam puszták porában s kıhegyen.
Minden elhullt kalászt meglát szemem;
édes élettel telik a kötényem, s este,
Naomi házi-tőzhelyén
kövön sül már az ırölt, friss lepény.
Feltőztem hosszú, dús hajam s befedtem,
de tarkóm s vállam tőzi déli nap,
ám Moáb népe égı ég alatt
születik, s hal meg: barnának születtem.
A barna lánynak emlıje is barna,
akár kovászos, szép kenyér.
Az aratóknak sóvár szeme rajta,
de vágyuk nékem nem kell –, mit sem ér!
Hanem Boáz! – a nagy úr szép öreg,
Boáznak pillantását szeretem –
bár viszonozni nem merem
– hogy' is?! –, tudom, meglátott engemet!
Ó, Naomi, csak érted jöttem én
sívó homokban, szittyós lápon át!
Hányszor reszkettünk gödör fenekén,
s vadaktól félvén megmásztuk a fát:
veled akartam élni, jó anyám,
idegen föld legyen bár én tanyám,
a házad: házam, népem nemzeted,
és jó nekem, hogy itt vagyok, s veled!
Ruth boldog itt, Naomi, mert szeret.
... De Boáz tekintete oly meleg...
Kuporodjam lábához – mondtad.
A szérőnél hővös a szénaágy;
hajlós szálain ott alszik Boáz,
sátra alatt a nyári csillagoknak...
Alszik Boáz, és – mosolyog;
arcomba álma csillagot
csókolt, s az tündököl tovább.
Az éjben aratók dalolnak –,
füvek egymás iránt hajolnak
bővölten, s zengenek az égitestek.
A szénahalmon harmatok rezegnek:
könnyei félıs-édes szerelemnek;
érett gyümölcs és frissen nyílt virág
illata száll, és tücskök ciripelnek
törékeny nótát –, s szendereg Boáz...
Mondtad: lábához kuporodjam.
Én – engedetlen – biz' fölé hajoltam,
s fehér hajába hajam fürtjeit
fontam –, s lett, mint az éj,
mint éji égbolt, sötét és ezüst —,
s testem megrázta furcsa kéj...
Anyám! – én nem felejtem el soha:
voltam meghalt fiadnak asszonya,
Ruth nem ledér, s nem hőtelen,
de mit tegyek, ha Boázt – szeretem...?
Testem-lelkem a szerelmére vágynak,
ı – elfogadna asszonyának?
De Boáz öreg – jaj! – öreg!
Hogy adnék néki gyermeket?
„Ruth, balga kislány – mért remegsz?
Boáz szeret és – férfiként szeret!
Erıs a törzs – termı az ág.
Gyümölcsözz tıle, szép virág!"
...És térül-fordul a világ:
melegre fagy jön – üdvre kín,
derős az ég, vagy elborul:
a Havva-szıtte baldachin
a szerelemre ráborul,
és gyümölcsöt terem a nászi ágy...
Csillagok hullnak le az égrıl
háromszor tíz évszázada,
de minden este Jahve ujjhegyérıl
felröppen Dávid csillaga,
s mögötte, hol már fény nem is rezeg –,
– Naomi, Ruth, s vén Boáz szendereg...
*
A vers HORVÁTH-HOITSY EDIT: Hallgass
Anakreónra címő kötetébıl való, Budapest,
2003
45