„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
Az asszony erre mit is mondhatott volna,
hallgatott. Bolbáné Decsi Ilona elgondolkozva és
beletörıdve sorsába, lánya kezébe kapaszkodva,
mintha tıle várna segítséget, reszketı hangon csak
ennyit mondott:
– Talán húsz éve.
Döbbent csend fogadta a közlést. Az orvos
nézett rá, mint valami csodabogárra és csak ennyit
mondott:
– Hát ez szép. Végül is é folytatta az orvos
– a mőtéttel van remény a legrosszabb elkerülésére.
Van remény, de mindez elkerülhetı lehetett volna,
hiszen köztudott, hogy az évenkénti szőrések
alkalmával ezen problémák idejében történı
feltárásával, így a megelızı kezeléssel, a gyógyítás
már nagyon sok ember életét mentette meg. Ehhez
természetesen az is kell, hogy az egyén is figyeljen
magára, a szőréseken való rendszeres részvétellel
felfedhetık a bajok, azok megelızhetık, így esélyt
ad magának az életre.
Az asszony hallgatta, csak hallgatta a
kemény szavakat és legszívesebben elrohant volna,
egyre erısebben szorította a lány kezét, aki érezte a
görcsös remegést és simogatta a szorító, eres
kézfejet. Ibolya nyugtatóan nézett az anya szemébe.
Ezek a szemek gyönyörő kékségében a félelem
szikráit látta. Megnyugtatóan szólt hozzá:
– Ne félj, nem lesz semmi baj.
A szövettan által kimutatott rosszindulatú
daganat mőtésére 1997. júliusában került sor. A
lánya ott volt a mőtı elıtt. Órák múlva kitolták az
anyját. Megvárta, amíg felébred. Megcsókolgatta sápadt,
kissé beesett arcát, megsimogatta ezüstösen
csillogó, de most kissé kócos haját. Az asszonyba
lassan visszatért az erı. Szervezete kezdett
regenerálódni, nap mint nap jobb lett már a kedve is.
De, sajnos még hátra volt a mellben lévı
csomó eltávolítása. A nıgyógyászat után a
sebészetre került. Az adjunktus konzultált a
kollégáival. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy
a mellet nem kellet levenni. Kivágták, kimetszették
a diónyi nagyságú csomót, ezzel nem volt gond. A
petefészek eltávolítása után pár hónapig tartó
kemoterápiát javasoltak. Meg is próbálták, de mivel
epeköve is volt, a kezelés igencsak igénybe vette a
szervezetét.
– Na, ezt már nem kérem - határozta el
magát.
– De anya, az orvos kijelentette, hogy csak így tudják
elérni az esetleges teljes gyógyulást – könyörgött Ibolya esdekelve,
de magában elismerte, hogy iszonyú megpróbáltatásnak van kitéve
az anyukája. Tudta, érezte, reménykedett, hogy a mama
megmenekült a halál torkából.
Késıbb rájött, hogy hiú ábrándokat
kergetett. Anyja kijelentette, hogy ezt a kínzást nem
viseli el, él amíg lehet, de úgy, ahogy élni szeretne.
Hajthatatlan volt.
Nagyjából két felhıtlen év következett, ám
1999. májusában újra elkezdıdtek a bajok.
Elkerülhetetlenné vált a kemoterápiás kezelés, de ez
már nem sokat segített. Jött a hasmenés, szédülés,
hányinger, étvágytalanság. Az asszony egyre
fogyott. Azok a vidám, boldog napok már csak
messze tőnı álmok maradtak.
Jött a mentı, a kórház Innen már sajnos
nem volt visszaút. Ibolya már nem várt csodát. Látta
az anyját ágyhoz kötözve a csövek hálójában. Ezt az
arcot nem lehet feledni: a varázsos, örökké vidám
kék szemei helyett végtelenül szomorú két sekélyke,
kifakult színő tó nézett rá. Mosolyát letörölte a
fájdalom, amely belülrıl mardosva emésztette fel
szerveit. Iboly csak ült és simogatta az ernyedt
kezeket. Már nem társalogtak, csak a lány beszélt
folyamatosan mindenrıl, ami eszébe jutott:
családról, kedvesérıl, állatairól. Az anyja szemével
követte és néha fáradtan pillantott egyet. Odakint
még tőzött a szeptemberi nap, Ibolya még mindig
ott ült és vattával vizet csepegtetett a reszketı
ajkakba.
Pár percre kiment dolgát végezni és mire
ismét a betegágyhoz ért, furcsa érzés kerítette
hatalmába. – Istenem, mintha nem lélegezne, segítsen már
valaki – nyögte ki az iszonyú, fájdalmas szavakat. Megfogta azt a
kezet, aki annyiszor simogatta, becézgette, dédelgette, aki annyit
dolgozott rá egész életében. Ibolya még érezte, ahogy egy
leheletnyi élet-meleg szerteomlik a kezeiben.
Az anya még csak 71 éves volt. Talán ha
idıben, rendszeresen járt volna szőrésekre, ha nem
vette volna könnyelmően az egészségügyi
felhívásokat, a plakátokon komolyan elgondolkodott
volna, csak pár óra jövı záloga aprócska
kellemetlenség cserébe az életért.
Talán még ma is itt élne közöttünk.
Talán.
148