„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
UJLAKY KATALIN
A NAGY ŐR...
Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Korán, és
ahogy az utóbbi idıben egyre gyakrabban, most
is nagyon fáradtan ébredt. Ám ezen nem
csodálkozott, hiszen a gyár festıüzemének
egyik legnehezebb, és az egészségre is nagyon
ártalmas területén dolgozott, s hazaérve az
éppen csak hogy lakhatóvá tett, de valójában
még félig kész házán folytatta a munkát. Úgy
tervezte, hogy a még vakolatlan vályogépületet
a tél beállta elıtt befejezi.
Bár a felkelı nap elsı sugarai még alig törték át
a hajnali eget, Feri már útra készen állt, de az
ajtóból még hosszan visszanézett, tekintetével
végigsimogatva nyolc alvó gyermekét. A hét
fiát, akik közül a három nagy már iskolába járt,
az óvodába járó két ikerpárt, s a pár hetes pici
csecsemıt, az egész család szeme fényét, az
egyetlen kislányt, aki békésen szundikált
édesanyja karján. Rajongásig szerette ıket.
Szívében meleg érzésekkel óvatosan csukta be
az ajtót, hiszen korán van még, hagy
pihenjenek.
Úgy tőnt, hogy a friss hajnali levegın csökkent
a fáradtsága is, s kerékpárján az üzembe érve a
már megszokott módon felvette a munkát.
Szeretett itt dolgozni. Összetartó, jó kollektíva
volt az övék, és emberségesek, megértıek
voltak a fınökök is.
A reggeli nagy fáradtság egyszer csak újra erıt
vett rajta, de a délelıtt azért még eltelt
valahogy. Ám a munka nem úgy ment, mint
máskor, majd egyik pillanatról a másikra,
egyetlen hang nélkül elıre bukott. Mire a
munkatársak észrevették, már mozdulni sem
tudott. Azt hitték, elájult. Próbálták itatni,
szólongatni, de mindhiába, nem reagált
semmire. Azonnal hívták az üzemorvost és a
mentıket is, de ık már csak a halál beálltát
tudták megállapítani.
Mindenkire a döbbenet erejével hatott a
futótőzként elterjedı hír, hogy a festıüzemben
hirtelen meghalt egy munkás, a vállalati
törzsgárda tagja, kiváló dolgozó, egy
köztiszteletben álló csendes-szerény ember, aki
nyolc gyermekével a sokgyerekesek között is a
legnagyobb családos volt a gyárban.
A méhkasként felbolydult üzemben az elsı
megrázkódtatás után felmerült a kérdés, hogy ki
menjen el, ki mondja meg az özvegynek s az
árván maradt gyermekeknek, hogy a hőséges
férj, a szeretı édesapa, a jó munkatárs és
szorgalmas dolgozó nincs többé. Hiszen még
azok elıtt is hihetetlen volt ez, akik a szörnyő
tragédiának szemtanúi voltak. Ki menjen el, ki
mondja meg a feleségnek, az árváknak, hogy
akit annyira szerettek, ne várják, nem megy
haza többé.
Aztán mégis dönteniük kellett, s végül az üzem
Feri mővezetıjét és egyik közvetlen
munkatársát s egyben jó barátját bízta meg,
hogy ennek a nagyon fájdalmas
kötelezettségnek eleget tegyenek.
A gyártól a kis családi házig vezetı út felért egy
örökkévalósággal, melyet gondolataikba
mélyedve, egyre idegesebben, hang nélkül
tettek meg. A bennük lévı feszültség csak
tovább fokozódott, mikor meglátták az
özvegyet, aki mit sem sejtve, békésen
kapálgatott a ház elıtti kertben. Az asszony
ugyancsak meglepıdött, amikor észrevette,
hogy a két ismerıs éppen hozzájuk tart, és
ráadásul ebben a szokatlan idıben, amikor a
gyárban még javában folyik a munka. Ilyenkor
még a jó barát sem szokott idejönni, nemhogy
ketten, és közülük az egyik éppen a mővezetı.
Egyre nyugtalanabbul, de barátságosan
tessékelte be a nem várt vendégeket,
várakozással tekintve rájuk, hogy megtudja
jövetelük célját. A hirtelen jött sokktól elıször
azt hitte, nem jól hall, amikor tudatták vele a
rettenetes hírt, hogy meghalt a férje. Egy székre
lerogyva, szinte eszelısen kérdezgette, hogy
ugye nem igaz? Mert ez nem lehet igaz, csak
talán rosszul lett, és a jó orvosok majd csak
meggyógyítják. Hosszú idıbe telt, míg tudatáig
123