„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
BECSKEREKI IMRE gróf
TÉLI ÉBREDÉS
Ébresztett a hajnal,
a hosszú útra feszítette szívem.
Indulni kellett otthonról hazafelé.
S ahogy kiléptem a jéghideg világba
megláttam a holdat vérvörös palástban,
s felhık is ölelkezıen
szemlélték a vén holdat messzirıl.
Hideg volt, jeges, mint elhagyott
szívem,
mint mikor itt hagytál, s nem tudtam,
hogyan lesz nélküled.
Ma már tudom. Sehogy.
Álom vagy csupán, lidérces álom,
hiszen én gyúrtalak álomból és sárból,
s mint ki elvesztette álmait,
csak nyőglıdés az élet.
Kitaszított lelkem sötét útra téved
s megtisztítja százszor könnyeimnek
árja
a tőz emészti fel, s a hamvai szállnak,
keringenek majd a kihőlt világban.
A FÖLDÚTON
Gyalog indultam Abony felé.
Nem nagy táv az a hét kilométer
Éjszaka volt, forró nyári éj.
Tudom, rossz irányba indultam én.
Vak sötétben lábam utat tapogatja
ott egy nagy gödör, amott fel van
szántva
Tévelyegtem csupán, lelkem útra
sarkallt.
Hozzád indultam, de nem mehettem
arra.
EMLÉKEIM TEMETİJE
Hővös esti szél borzolja
a törteli pusztaságot.
Izabella átka
rám is kínt hozott.
Az emlékeim vannak
ide eltemetve,
s rájuk könnyeket,
s virágot hozok.
Ott vannak mindenütt
amerre jártál,
a fák a füvek ırzik illatod.
S halkan csengı szép hangodat hallom,
Hol a szép virágom régen elhagyott.
A MAGÁNY
Sötét felhıt borít ránk az ég
ezer szemmel hullik az égi porcukor
Ránk borítja százezernyi kínját
a puszta sötétedı homálya.
Rágyújtok, társalgok a magánnyal,
ki a jobbomon ül. Régi ismerıs.
Csendben meghallgat, s ölelın
vígasztal.
S betakar hatalmas karjával.
Eljön a éj, megunom
a csillagok tündöklı ragyogását,
a jég és a hó minden csillogását.
Álomra szenderülök halkan.
S kísérım, a magány csendben ringat el.
S álmodok szépeket, szép csendesen…
J.
143