„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
JENEY ANDRÁS
SZERELEMKOLDUSOK
Nedves fehérnemő emitt,
amott dagadt az ágyék,
techno-zenébe kábuló
arcon fehér az árnyék.
Robot fekete gépzaja
pumpál erekbe mővért,
olcsó fillér a testadó:
semmit kinál a táncért.
Vagy részeg utcasarkokon
kerget fuvarba férfit,
a nı majd húsába harap,
s egymás nevét se kérdik.
Unott-szokottan múlik el,
sikolytalan az éjjel,
üres szemek üres falon –
ruhák se szerte-széjjel.
Csak ráng az óramutató,
míg várják, hogy sietne;
hervadtabb már a hajnaluk,
tudják, nem is lehetne.
Egymás tükrében önmaguk
bár látni volna képes,
vakon száll mégis, füst a nap,
s az este újra éhes.
Mondd, mért hogy lélektőz hiján
szaggat gombot le kéjvágy;
fehérnemőn mért szenny a folt,
s a szív miért fehérmáj?
Tömegben árva egymaga,
pótlékra vár, – hiába;
koldul, kiált, kapaszkodik
a kéz, s a szív magánya.
KARÁCSONYÉNEK
Mi megmarad, befonja bőn s a vétek.
A szél vihogva tördel össze dallamot,
Szirénhangok susognak boldog holnapot;
S bolond szívek – nem tudják, hogy nem élnek.
Karácsonyeste – mégis! – angyalének.
Jászol fölött harangja tiszta fénynek;
Ó, halljátok meg, balga földi vándorok!
Megtört homálya már a varjútélnek,
Fehér lesz újra színe hófehérnek,
S kikelt magokra hullnak áldás-záporok.
FÖLFELÉ
Vers néhány sora csak, mondd, árulkodhat-e rólam;
Képek rejtik a szó halk színő dallamait.
Köldök-nézni, a testemet és lelkem mutogatni,
Lenne ugyan divatos, tılem azért te ne várd.
Rég megsárgult kınyomatok lapoznak elıre,
Óbor – mézkeserőn is – a remény aszuja.
Disztichonokban visszhangzik még gyermeki ének,
S hallani néha talán azt, ki mögötte maradt.
Árnyékban súg fıszerepeknek, s lám, neki tapsol
Napmelegek sugara, szívben az esti derő.
Fák nınek ki a szívbıl, tiszta folyó sodorása,
Szikrázó vízesés szórja fehér aranyát.
Földnek gyomra hiába nyeli, sivatagban is árad,
Ám darabokra törik lassan a vízköveken.
Elgurul az arany, elfárad a szív ami szórja,
Némul a vers is már, ritmusa meg-megakad;
S bár odafenn millió fénycsepp az éjjeli égbolt,
Mégis – a szív hova lesz? Fényt ad-e majd, ha kihunyt?
Víz partjáról rám hajolnak az alkonyi lombok,
Mintha csak ıriznék bennem a napsugarat,
Mellém búvik a csönd, távolban csobban az álom:
Múlt tavaszok fénye kékviző tengereken.
Sárgarigóm még hajnalt rikkant, nézem a fákat;
İsz van, hull a dió… Fölfele visz a folyó.
♪♫♪
Hogy nı a tél! – s hogy nınek éjsötétek…
Sőrő varjúrajok takarnak csillagot,
Reggel csak szürke köd vár nyíló ablakot,
S kifagynak ısszel elvetett remények.
181