„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
GÁSPÁR TÍBOR
ZÁPORESİ
Gyenge faág térdig hajol,
Dördül meg az ég valahol.
Sok kis bozót szinte kérdi,
Szél urat, hogy miért tépi?
Sötét felhı, hővös szellı
Hullhatna már langyos esı,
Sok kis növény ágát rázva,
Mind az égi áldást várja.
Tornyosul már a sok felhı,
Viharrá nıtt a kis szellı.
Vágtatnak az ég tetején,
Fehér felhık, és feketék.
Építenek szörnyő várat,
Félelmetest és csodásat.
Nagy robajjal, gyorsan készül,
Isten nyilát veszik ékül.
Ha elkészül, lerombolják, s
Szörnyő villámmal szabdalják.
Kezdik aztán nyomban újra az egészet,
Amíg el nem fogy a felhıkészlet.
Felhıvárak urát,
Elfogta a bánat.
Látván összedılni,
Fényes palotákat.
Ahogy hullt a könnye,
Lett e záporesı, sok ezer növénynek,
Életet teremtı.
S amikor már magát, ugyan csak kisírta:
Segítségül gyorsan,
Az öreg napot hívta.
A jó öreg nap, hogy megvigasztalja,
Színpompás szalagját, ajándékul adta.
Azóta is meg van!
Ott ragyog az égen,
Ha esı után az öreg nap:
Künn marad az égen.
GONDOLAT
Mikor hallom hangodat,
Fülembe- s szívembe
Csalogány dalol, nem látlak bár,
De érzem, itt vagy valahol.
Testem, s lelkem,
Már réges-rég nem él,
Szívemnek fülébe örökké
Egy csalogány zenél.
Te vagy az egyetlen e földön,
Kihez még köt remény,
Bár sorsommal megbékéltem,
Ám még is jól esik e vak remény.
Majd ha vége lesz, s ha véget ér, s
Erım, ha elhagyott,
Lépek tán úr elé majd,
Ki jutalmat oszt.
Nem tudod, míg oda nem érsz,
Az életben:
Mikor teszel jót, s
Mikor vétkezel.
Kıkemény szikla volt,
Életem, bár e
Sziklaomladozó már,
De máig sem kísér félelem,
Vállalom büszkén múltam,
Bár szárnyaló képzeletem már csak a
jelen,
Mint megfáradt vadászsólyom:
Mely megpihen kezeden, s
Néz majd tekintete,
A mindent átható
Semmibe, s
Szárnyalni nincs kedve már:
De szemében ott ég a kérdés:
Az életem, miért lett ilyen, s
Ennyi? s
Miért került ennyibe.
133