„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
DOBOS ERZSÉBET
HA ÉN MÁR NEM LESZEK
Csillagokhoz szóltam, vigyázzák léptedet,
Kísérjenek téged, ha én már nem leszek.
Csillogó szemükkel nézzenek le rád,
agyagjuk be néked a sötét éjszakát.
Üzenem a szélnek is, ha a falevelet fújja,
Olyan halkan tegye, mintha altatót dúdolna.
Nehogy megzavarja édes, nyugodt álmod,
Menjen, fussa körbe inkább a világot.
Rászóltam a felhıkre, ne csatározzanak,
Jégesıt, zivatart terád ne hozzanak!
Hullassanak inkább édes könnyeket,
De ne fedjék elıled a tiszta, kék egei.
Megkértem a Napot, fürdessen fényében,
Bármerre is mennél, mindig elkísérjen,
Bővöljön el téged meleg mosolyával,
Öleljen helyettem, aranysugarával.
Segítenek nekem a Hold, az ég, a szelek,
İrzik majd léptedet, ha én már nem leszek.
HA LEHETNÉK
Ha lehetnék fénylı napsugár,
Ki a világban mindig körbejár,
Hozzád mennék hően, naponta,
Hogy fényem, életed tisztán beragyogja.
Ha lehetnék lágyan fújó szél,
Ki minden nap új utakra kél,
Hozzád szállnék hően, dalolva,
Hogy ráleheljem csókom, fáradt homlokodra.
Ha lehetnék csörgedezı patak,
Ki erdıknek hős mélyérıl fakad.
Hozzád futnék hően, vidáman,
Hogy csöndben szaladjak, lábaid nyomában.
Ha ehetnék magányos kismadár,
Ki szomorún ágról ágra száll,
Hozzád repülnék hően, sietve,
Hogy törékeny testem, válladon pihenjen.
Ha ehetnék fa, fő, vagy virág,
Vagy bármi, amitıl olyan szép e
világ,
Hozzád mennék hően, naponta,
Hogy szépségem, életed mindig
beragyogja.
HÓKABÁT
Volt egy holló, fekete.
Egyszer a hó belepte,
Tónak fagyos tükrébe',
Magát büszkén szemlélte.
– Veréb! Cinke! Látjátok?
Kaptam egy új kabátot!
Fehér tollal, kecsesen.
Sétálgatott hegyesen.
Nagyot lépett a hóba,
– Fa tetején jobb volna! –
Felröppent, de hiába,
Visszahúzta kabátja.
Felhık mögül Napsugár,
Lenézett, hogy mit csinál.
Kerge holló magán ott,
Rángatta a kabátot.
Uramfia! Láss csodát'
Olvad már a hókabát.
Napnak meleg sugara.
Jeget, havat olvasztja.
– Ezek után, barátom,
Fogadd meg a tanácsom;
Eresz alatt volna jó,
Elbújni, ha hull a hó.
Holló magát megrázta,
S felröppent egy faágra.
Ült a fának tetején,
Vidáman – és feketén.
PIROS ALMA
Faágán a piros alma,
Széllel magát hintáztatja.
S ha az égbolt beborul,
Hős záporban lubickol.
Faágán a piros alma,
Ringatózik kacsingatva.
És ha vidám kedve járja,
Mosolyog a napsugárra.
97