„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
Kıszikla csúcsa azonnal megrepedt,
Nagyon messzire az ız szeme elrévedt.
Szirttetıt látom. A tó mélyén örvény habzik,
Szilajon száguld belé a vágtázó patak,
Lelkemet felkavaró zajjal a sötétbe rohan,
Majd sietve találkoznak, s lüktetés abbamarad.
A sziklák tetejét hó fedi örökre.
Küzd rajta a fenyvesek serege.
Tölgyek a völgyben, csak fagyoskodnak,
Nagy messzeségbıl alig látszanak.
Árnyak suhannak a tetıiken,
Sápadt fényével nézi a Hold,
Mond? Kérdezem, ott fenn az égen,
A sors szekere merre halad.
Érzem a föld valahol alattam, elmarad.
Lelkemnek szikláiban elhalt minden.
Elszálltak belılem a harsogó szavak.
Talán nyílnak még nekem is virágok,
Az eltőnı sziklák hasadékai alatt.
TÜNDÉREK
Valamikor régen még nem volt bánat.
Vadvizeken tündökölt a Hold.
Álltam a vízpartján, láttam, hogy
Lábam elıtt a víz, csak dalolt, dalolt.
Majd jött a szél az orkán erejével,
Lábam visszahúztam én,
Sírtam, mert féltem, csorgó könnyeim
A vízben hullajtottam szét.
Elmúlt a vihar, vártam és álltam,
A vízhabja többé nem dalolt nekem.
Hiába kértem, a Hold többé nem világított
felém.
Véget ért. Amit vártam a tündér nem jött elém.
Szeretnék gyöngyhalász lenni,
A tündéreket megkeresni,
Csillámló vízben alászállnék én,
Lehet akkor, meghallanák a zeném.
Dalom elszállt, akár egy fújó szél,
Ködös, borongós lett az éjszaka.
Sötétvízen, már nem ragyog a Hold,
A tündérek csak kacagtak rajtam, s én
Megbújok a tengermélyén valahol.
NEM SZÓLHATOK
Elszakadt a húr, lantom nem szól senkinek,
Az erdı alján a természettel együtt temetek
Hallgat a madár, lombok között nem susog a
szél,
Csend lett nagy csend, imádkozz a holnapért.
Hiába küldi már a patak, halk morajjal a zeném,
Nem látod már a szemem, mert nyugvóra tért,
Elszakadt a húr, lantom pihen, nem szól
senkinek
De bent a lelkem sziklái között, tovább
zenélnek,
A vadvizek
SZERETTEM VOLNA
Erıs kezed halkan csendben érintsen meg,
Te jó voltál hozzám, nem voltál hőtlen.
Engem mindenki csalfán elhagyott,
Te rám lehelted a remény csillagot.
Csendes lelkem újra felkavartad,
Utat mutattál az álmodó szavaknak,
Megmutattad nekem, ami szép lehet,
A gyönyörő virágokat, a termı réteket.
Sokat megtépett az életem rózsabokra,
Te elvittél a csendes templomodba.
Fájt a szívem, mellemen nem volt érem,
Töviskoszorú volt az én semmilyen bérem.
Feltetted fejemre a fénylı glóriát,
Virággal hintetted be elıttem az utat,
Ha bántott a földön egy ember átka,
Rohantál velem a béke otthonába.
Már féltem a kezed, nem adom másnak.
Kapaszkodom beléd, maradj velem.
Amikor az idım mőhelyébıl kilépek,
Jönnek felém a fagyos hajnalok,
Akkor is tudom, hogy éltem, de már nem
vagyok.
43