„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
ILYÉS JÁNOS
BÜRKÖS
A házat, inkább csak házacskát,
juhászember lakta párjával, és úgy lapult a
puszta szélén, mintha csak egyszerre ırizné a
beláthatatlan rónát és a falut is. Vastag, vert
falból épült, tetejét nád fedte, így azután nyáron
hőst adott, télen meg, amikor akadálytalanul
süvített a zimankó, puha, meleg fészekként
tartotta a kemence melegét. Apró ablakai is a
végtelen síkságra néztek, és napkeletkor
vörösen hunyorogtak a felbukkanó korong
fényében. Kerítés nem övezte, így azután
szabadon járta a szél, meg minden teremtmény,
akinek csak útjába esett. Egy gémeskút
árválkodott a fővel benıtt ház elıtti térségen és
a roggyant faépítmény, viharvert deszkáival,
ahová még a „király is gyalog jár”.
Távolabb a falu gazdaportái sorakoztak,
rajtuk fehérre meszelt házak nagy dölyfös
ablakokkal, az udvarokon istállók, ólak, pajták,
süveg alakú széna és hosszúra rakott
szalmakazlak mutatták a föld szorgalmas
népének és keze-munkájának gyümölcseit. A
kazlakat a rajtuk átvetett dróttal, két végén
jókora téglával nyőgözték, nehogy a szél
megbontsa tömörségüket.
İszi szél motozott a házak között, ám
süvítesse erısödött a kis faluszéli ház kéménye
körül. Bejáratát kiszolgált, napszítta, foltos
lepedı védte a legyektıl és a kószáló szellı
pajkosán cibálta, lebegtette. A bejáratnál egy
puli feküdt, bundáját az idı és kutya-évei száma
szürkére festették. Nevét onnan kapta, hogy a
puszta egy távoli zugában látta meg a
napvilágot, amit –, ki tudja miért –, Bürkösnek
nevezett a környék népe. Az egész nagy síkság
az övé volt, de a küszöbön túli világot csak a
kiáramló szagokból és illatokból ismerte, mert a
törvény szerint; kutyának kint a helye!
Ott álmodozott hát ifjú koráról, a letőnt
idıkrıl, amikor még a hófoltokkal és
tocsogókkal, a tavaszi viharokkal birkózva, a
nyári hıséget átvészelve tartotta a rendet, a
rakoncátlanul bégetı gyapjasok körül, egészen
addig, míg a tél vastag fehér takaróval le nem
borította a hatalmas legelıt.
Így múltak az évek felette, állandó
szolgálatban, nem csoda hát, ha most úgy
hevert ott a megszokott helyén fáradtan,
gyengén, nyilalló csontjai fájdalmában, mint
egy leharcolt alakulat katonája, a hónapokig
tartó megpróbáltatások után.
Fejét mancsaira fektetve aludni látszott, ám
a belülrıl kihallatszó minden neszre, sóhajra,
köhögésre éberen kapta fel a fejét, és bánatosan,
nyüszítve szimatolt a levegıbe.
Bent a házban, az egyetlen szobácskában, a
degeszre tömött párnák és a csíkos huzatú
dunna között ugyanis gazdája, a juhász vívta
élete utolsó csatáját a halállal. Mellette sámlin
kuporogva élete párja, szemezgette az olvasót,
és mormolta az ima következı stációját. Ugyan
ki ismerte volna fel a haldoklóban azt a
valamikori szálegyenes, hegyesre pedert
bajuszú férfit, aki még élete delén is
türelmetlenül várta asszonyát, hetente egyszer a
megbeszélt helyen – a szálerdınél, a laposon, a
karvalyfánál, nem csak azért, hogy meghozza
egy hétre való száraztésztáját, zsírozóját, hanem
az asszonyt, a feleséget várta, hogy a
hosszúszırő subán kárpótolja vele
magányosságát. Ilyenkor az asszony, az illem
kedvéért pironkodva tiltakozott, de felgyorsult,
szapora lélegzése elárulta, hogy bizony İ is
nehezen várta ki ezt a napot, ezt a pillanatot.
Gyermekáldás mégsem kísérte frigyüket.
Lepergett életük, a pirospozsgás menyecskébıl
hajlott hátú anyóka lett, és most ott virrasztóit
ura ágyánál belenyugodva a
visszavonhatatlanba, hogy férjének eljött az
ideje. Ahogy gépiesen darálta imáját, egyszerre
csak Daku Balázs Béni képe merült fel
emlékezetében, a csikósé. Milyen jó, hogy nem
İt választotta. Már vagy húsz éve elvitte a
szárazköhögés.
Pedig az csikós volt, az ura meg csak
juhász, még csak nem is nyájajuhász, hiszen a
cívisváros nyáját ırizte, terelgette élete során. A
pusztának is megvolt ám a maga nemesi rendje,
a ranglétra, melynek tetején a kevély csikósok
helyezkedtek el. Majd a gulyások következtek,
azután a juhászok, de itt elıbbre való volt, aki a
sajátját legeltette, a bacsa, és csak azután
következett az İ ura. Végül a legalsó fokon a
47