„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
ROVNI EMESE
AZ ALAGÚT VÉGE
Még egy út, és vége,
kiszárad a gége,
de már látszik az alagút vége.
Fölébem lomb vagy kıtömbök
ívei hajolnak, átkarol a sötét.
Reményem betétjét
majd ott váltom kamatra.
Kamralétem rabságát
fölváltja a fény.
Bőn és erény találkozása
robban elém,
szélesül a táj,
mind kiáramlik, ami fáj,
a kasza hegyérıl a gaz lehull.
Úgy szárad, mint számról a szó.
Újra suhint a gazda,
s a mihaszna álmok,
a rétek vadvirága
mind lángra gyúl.
Kontyomat rongyaim
köré csavarom,
és elmerengek
az üszkös zavaron.
A szélnek hagyom,
sodorjon magának
egy jó szivart.
És várom a zivatart.
Már dörren az ég!
Felhırıl felhıre
szakad a láng,
az istrángon
nagyot ránt,
végigszánt bırömön
a hıkölı idı.
MÚLNAK A NAPOK
A mólón
egy régi dallamon
topog az esı,
belém karol a szél
e csendben,
és egyre öregebben
hajlik a főz fölém.
Már virrad,
de ágaink közé
már nem tőz a nap
fényvirágot.
Hullnak a napok.
EMLÉK
Felidézem a szép igali tájat,
elidızöm, és kibomlik a bánat.
Gyenge a szívem, csapkod, dobol vadul,
szemembe ıszünk fájó könnye tolul.
FÜSTÖLGİK...
Naptáramból kirajzanak a percek
a rabruhába bújt csípıs ördögök.
Ragacsos potrohúkat riszálva
ıdöngenek körülöttem.
Tüzemet hát újra megrakom,
és meglengetem a kalapom...
DAL
Síró álmaimat virágra cserélném,
Kínzó vágyaimat hegytetıre vinném,
Odahagynám szélnek, madár énekének,
Madár énekének, tőzı nap hevének.
Semmi nem változott,
minden kopott.
Összegyőrt képek
Sodródnak
a Duna vizén,
134