„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
Csodálkozva néz rám, aztán csak
megkérdezi.
– Melyik országból jött?
– Magyarországról. Nekünk is megvan a
magunk fájdalmas vesztesége,
következményei nemzedékeken
keresztül sem múltak el. A mások
szenvedéseit mélyen átérezzük, de a
sajátunk fáj a legjobban.
– Sokan jönnek maguktól. Kicsit
ismerem a történelmüket. Igaza van, a
sebeket nincs értelme hasonlítgatni.
– Ki örökölte a tehetségét – kérdezem,
hogy megtörjem a csendet.
– A második fiam, Ibrahim. Sajnos, ı
már csak hobbiból fényképez. Igazán
kiváló volt a színes technikában, de
látom, szaporodnak az elıhívatlan
filmjei. Még bízik benne, hogy lesz
ideje hagyományos módon kidolgozni a
felvételeit. Pedig nincs ideje, se türelme.
Egész napját az üzlet, meg a labor
irányítása köti le. – Legyintett. – Gépek
csinálnak itt már mindent, a felvételeket
meg digitális fényképezıgépekkel
készítik. Az automatika mindent beállít.
Hol van ebben az ember? Megnyom
egy gombot, s már nézheti is vissza a
felvételt. Ha nem tetszik a kép,
kattanthat újra, meg újra. Nincs
várakozás, nincs izgalom, nincs a
sötétkamrában a szertartás, a csoda,
amikor a hívóban lassan elıtőnik a kép.
Ezeket itt – mutat körbe a falon – most
már nem készíthetném el. Nem csak az
idı elmúlása miatt, hanem, mert nálunk
megszőnt a fekete-fehér technika,
nincsenek filmek, vegyszerek, más
országokból kellene beszerezni. Talán a
neten keresztül menne, de kinek
kellenének?! Meg aztán már
megöregedtem. A fotózáshoz biztos kéz
kell, erı és türelem. Most már az sem, –
sóhajt kesernyésen – itt van helyette a
digitális technika. – Maga milyen
géppel dolgozik? – csap rám hirtelen a
kérdéssel.
– Yashica Lynx 14 E.
– Neee! – szalad ki belıle a
hitetlenkedés. – Legalább 30 éves gép!
– Már el is múlt – bólintok.
– Milyen minıségőek a felvételei?
– Jók – válaszolom rá szerénytelenül
gyorsan.
– Van még elıhívatlan filmje? –
kérdezi, és mintha a remény csillanna
meg a szemében.
Arra számítottam, hogy a
fényképezıgépem egyéb paramétereirıl
is szót akar váltani, ezért váratlanul ér a
kérdése.
–Nincs – mondom, és abban a
pillanatban érezem, milyen választ
remélt.
– Meddig marad nálunk? – Bizakodás ül
a szemében.
– Hajnalban repülök vissza.
– Pedig ennek a gépnek a felvételeiért
még egyszer beültem volna laboromba –
mondja elszántan, és meggyızıen
bólogat hozzá.
Ibrahim erre a mondatra lép be az
üzletbe. Még a köszönni is elfelejt, apját
nézi hitetlenkedve. İ maga élé állítja a
botját, rátámaszkodik, és nehézkesen
felegyenesedik.
– De látja kedvesem, a Mindenható nem
akarja, hogy dolgozzam. Legyen meg az
akarata! – Búcsúzásra emeli a kezét. –
Ha legközelebb jön, hagyjon meg
nekem egy tekercset. Isten áldja,
szerencsés hazaérést!
Egyenes tartással, sétalépésben kerüli
meg a pultot, és résre nyitva hagyja
maga után a hátsó helyiség ajtaját.
183