„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
HALÁSZ ERZSÉBET
LÁNYNEVELİ
Telefonál egy 27 éves lány, mondván, azért nem
jelentkezett pár napig, mert beszedte az otthon talált
gyógyszerkészletet, míg a fiú, akivel é1, az udvaron
az autójával babrált. Mikor bejött és meglátta az
üres dobozokat –, „hülye liba” – ordította és hívta a
mentıket. Gyomormosás, egy éjszaka a kórházban,
egy aláírás az öngyilkosságot kísérlıtıl, egy
névjegy a pszichiátertıl, hogy majd jelentkezzen, és
most az ún. otthonábó1 telefoná1, hogy holnap
reggel találkozzunk a pályaudvaron, s míg a vonat
leér elhagyott városába, addig elmeséli...
A történet az úgynevezett semmi különösek közé
tartozik – kezdi a lány fád hangon, majd hirtelen
sikoltozni kezd: „megint nem sikerült, másodszorra
se”! Karácsony elıtt történt közvetlenül. „–
Takarodj!” – üvöltötte Z. magán kívül, mert találtam
a telefonján egy üzenetet –, tudom, nem lett volna
szabad megnéznem. – Na de, én feladtam ıérte
mindent! Ez nem lehet mentség?
(A mesé1ı hamvas, gyönyörő lány volt, bájos és
sugárzó. Az álmos kisváros sörözıjét akár irodalmi
kávéháznak is nézhette az ember: olvastak,
beszélgettek. Az aranyló söröspoharak pár kedves
szó és szép – nem erıltetett – mosoly kíséretében
érkeztek. Morcosság–, fáradtság –, feszültségoldó
hatása volt a lánynak – láthatóan, érezhetıen. Innen
hozta el Z. a fıvárosba. Z. minden hétvégén
leautózott, néha hétköznap is, rajtaütésszerően.
İrjöngött a féltékenységtı1: „ne édelegjen ez itt
más pasikkal”, İ így nem tud élni, dolgozni, ilyen
stresszben, hajtogatta, mobilozta” szüntelenül, míg
csak meg nem gyızte a lányt, hogy vele kell jönnie
Pestre. Fantasztikus életük lesz együtt,
természetesen majd össze is házasodnak.)
Z. viharos szenvedélye, hogy magával sodort! És
– úgy hőlt le hirtelen az együttéléssel, mint mikor
szaunábó1 a hideg tóba ugrik az ember.
– Az elsı kísérletem is karácsonyhoz kötıdik. –
folytatta mélabúsan. Ittam pár pohárral, úgymond a
társaság kedvéért (meg – hogy oda bírjak állni a
karácsonyfa alá azokkal a gyerekekkel, akiknek
szabad volt megszületniük – míg az enyém egy
vödörben végezte el sem kezdett életét).
Szervezetem tiltakozott „Mr. Alkohol” ellen:
Szédültem, hányingerem volt, aztán ordítozni
kezdtem, hogy elegem van. Ha ezt a két szót akkor
„meghallja” valaki, ha csak megfogja a kezem és
megkérdezi, hogy mibı1, ha ez még nem derült
volna ki... De nem problémázott ezen (akkor sem)
senki. Kihívták az orvosi ügyeletet.
Mikor elvittek, kábult voltam az erre hivatott
injekciótól, bár nem is érdekelt, hogy hová visznek,
csak onnan eltőnhessek. Ha nem kapom fel a kést
(tompa étkezıkést) és fordítom saját tükörképem
ellen, akkor nem villan fel az égi jel, hogy: Megállj,
elvétetted az irányt! Hogy fél éve csak azt teszed,
mint egy barom, amit elvárnak tıled, mint pl. Szabó
Magda Danaidája. „Közkívánatra” elmentem az
abortuszra, próbáltam beletanulni a
háziasszonyságba – ami ellen tiltakozott egész belsı
énem –, mert balga módon azt hittem, ez közös
feladat. Álmomban nem gondoltam, hogy esküvı
után szó nem lehet tanulásró1. Vagyis szó lehet,
csak idıt nem engedélyeznek. Éjszaka próbáltam a
csöpp teakonyhában legalább az írásbeli feladatokat
megcsinálni, de a férjem felháborodva állt meg az
ajtóban, hogy „egy fiatalasszony”... Akkor még
megkérdeztem, hogy mikor tanuljak –, „hát
semmiképpen se éjszaka” – volt a válasz. Aztán már
kérdés se... A villamoson dühödten meredtem a
„gyors vacsorák készítése” címő mőre – a francia
nyelvtan helyett. És nem tudtam szabadulni az
„abortuszos” orvos hangjától sem: „Ez itt fog
meghalni! Nıvér, csináljon valamit... pofozgassa,
annyira ellenáll testileg-lelkileg – és olyan kis
semmi vékonyka...”
A másnap reggeli ébredéskor dermedten
olvastam az ingemen: Elmegyógyintézet. Egy
folyosót láttam, a fal mellé tolt ágyakon é1ı
emberre alig emlékeztetı társaim nyöszörögtek,
vigyorogtak, ordítoztak, az egyikük begörbített
ujjakkal hadakozott egy láthatatlannal – és a sok
kifejezéstelen arc... Csillapíthatatlanul ömlöttek a
könnyeim. Összekuporodva, rémülten húzódtam a
falhoz... Aztán egy fehérköpenyes férfi lépett
hozzám, megfogta a kezem és bemutatkozott.
Emberséges, nyílt arcot láttam. Mondta, ne féljek,
végez a vizittel, aztán mindent megbeszélünk.
– Tekintse ezt a pár napot lányneve1ı intézetben
eltöltött idınek – foglalta össze a történteket
késıbb, mint az osztály fıorvosa. – Arról van szó,
hogy csak zúdultak magára a terhek. Viszont
mie1ıtt agyonnyomták volna, – szinte az uto1só
pillanatban – ki tudott ugrani. Szégyelli? Torznak
találja? Ez nem az a helyzet volt, amikor egy lány
60