âHa a civilizÃ¡lt embert â vagyis azt, aki vÃ©dve van veszÃ©lyektÅl Ã©s ...

More documents

Recommendations

Info

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest HALÁSZ ERZSÉBET LÁNYNEVELİ Telefonál egy 27 éves lány, mondván, azért nem jelentkezett pár napig, mert beszedte az otthon talált gyógyszerkészletet, míg a fiú, akivel é1, az udvaron az autójával babrált. Mikor bejött és meglátta az üres dobozokat –, „hülye liba” – ordította és hívta a mentıket. Gyomormosás, egy éjszaka a kórházban, egy aláírás az öngyilkosságot kísérlıtıl, egy névjegy a pszichiátertıl, hogy majd jelentkezzen, és most az ún. otthonábó1 telefoná1, hogy holnap reggel találkozzunk a pályaudvaron, s míg a vonat leér elhagyott városába, addig elmeséli... A történet az úgynevezett semmi különösek közé tartozik – kezdi a lány fád hangon, majd hirtelen sikoltozni kezd: „megint nem sikerült, másodszorra se”! Karácsony elıtt történt közvetlenül. „– Takarodj!” – üvöltötte Z. magán kívül, mert találtam a telefonján egy üzenetet –, tudom, nem lett volna szabad megnéznem. – Na de, én feladtam ıérte mindent! Ez nem lehet mentség? (A mesé1ı hamvas, gyönyörő lány volt, bájos és sugárzó. Az álmos kisváros sörözıjét akár irodalmi kávéháznak is nézhette az ember: olvastak, beszélgettek. Az aranyló söröspoharak pár kedves szó és szép – nem erıltetett – mosoly kíséretében érkeztek. Morcosság–, fáradtság –, feszültségoldó hatása volt a lánynak – láthatóan, érezhetıen. Innen hozta el Z. a fıvárosba. Z. minden hétvégén leautózott, néha hétköznap is, rajtaütésszerően. İrjöngött a féltékenységtı1: „ne édelegjen ez itt más pasikkal”, İ így nem tud élni, dolgozni, ilyen stresszben, hajtogatta, mobilozta” szüntelenül, míg csak meg nem gyızte a lányt, hogy vele kell jönnie Pestre. Fantasztikus életük lesz együtt, természetesen majd össze is házasodnak.) Z. viharos szenvedélye, hogy magával sodort! És – úgy hőlt le hirtelen az együttéléssel, mint mikor szaunábó1 a hideg tóba ugrik az ember. – Az elsı kísérletem is karácsonyhoz kötıdik. – folytatta mélabúsan. Ittam pár pohárral, úgymond a társaság kedvéért (meg – hogy oda bírjak állni a karácsonyfa alá azokkal a gyerekekkel, akiknek szabad volt megszületniük – míg az enyém egy vödörben végezte el sem kezdett életét). Szervezetem tiltakozott „Mr. Alkohol” ellen: Szédültem, hányingerem volt, aztán ordítozni kezdtem, hogy elegem van. Ha ezt a két szót akkor „meghallja” valaki, ha csak megfogja a kezem és megkérdezi, hogy mibı1, ha ez még nem derült volna ki... De nem problémázott ezen (akkor sem) senki. Kihívták az orvosi ügyeletet. Mikor elvittek, kábult voltam az erre hivatott injekciótól, bár nem is érdekelt, hogy hová visznek, csak onnan eltőnhessek. Ha nem kapom fel a kést (tompa étkezıkést) és fordítom saját tükörképem ellen, akkor nem villan fel az égi jel, hogy: Megállj, elvétetted az irányt! Hogy fél éve csak azt teszed, mint egy barom, amit elvárnak tıled, mint pl. Szabó Magda Danaidája. „Közkívánatra” elmentem az abortuszra, próbáltam beletanulni a háziasszonyságba – ami ellen tiltakozott egész belsı énem –, mert balga módon azt hittem, ez közös feladat. Álmomban nem gondoltam, hogy esküvı után szó nem lehet tanulásró1. Vagyis szó lehet, csak idıt nem engedélyeznek. Éjszaka próbáltam a csöpp teakonyhában legalább az írásbeli feladatokat megcsinálni, de a férjem felháborodva állt meg az ajtóban, hogy „egy fiatalasszony”... Akkor még megkérdeztem, hogy mikor tanuljak –, „hát semmiképpen se éjszaka” – volt a válasz. Aztán már kérdés se... A villamoson dühödten meredtem a „gyors vacsorák készítése” címő mőre – a francia nyelvtan helyett. És nem tudtam szabadulni az „abortuszos” orvos hangjától sem: „Ez itt fog meghalni! Nıvér, csináljon valamit... pofozgassa, annyira ellenáll testileg-lelkileg – és olyan kis semmi vékonyka...” A másnap reggeli ébredéskor dermedten olvastam az ingemen: Elmegyógyintézet. Egy folyosót láttam, a fal mellé tolt ágyakon é1ı emberre alig emlékeztetı társaim nyöszörögtek, vigyorogtak, ordítoztak, az egyikük begörbített ujjakkal hadakozott egy láthatatlannal – és a sok kifejezéstelen arc... Csillapíthatatlanul ömlöttek a könnyeim. Összekuporodva, rémülten húzódtam a falhoz... Aztán egy fehérköpenyes férfi lépett hozzám, megfogta a kezem és bemutatkozott. Emberséges, nyílt arcot láttam. Mondta, ne féljek, végez a vizittel, aztán mindent megbeszélünk. – Tekintse ezt a pár napot lányneve1ı intézetben eltöltött idınek – foglalta össze a történteket késıbb, mint az osztály fıorvosa. – Arról van szó, hogy csak zúdultak magára a terhek. Viszont mie1ıtt agyonnyomták volna, – szinte az uto1só pillanatban – ki tudott ugrani. Szégyelli? Torznak találja? Ez nem az a helyzet volt, amikor egy lány 60
AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest szépen kisminkelve, búcsúlevéllel lefekszik. Maga nem fog ide soha többé visszakerülni, ezért mondtam, hogy lánynevelı intézetnek tekintse. („Azért aki ide egyszer bekerül, az vissza is tér elıbb-utóbb” – búcsúzott az osztályos nıvér „biztatóan”) Nem mentem vissza szeretı családomhoz. Sértetten várták bocsánatért esedezésemet, amiért szégyent hoztam rájuk azzal, hogy „abban” a házban megfordultam. („Fogsz te még sírva könyörögni”). Egy ideig ágybérletben: köves konyhában, összecsukható ágyon éltem a világomat; olvasólámpát nem engedtek, egy pucér, 25-ös égı lógott középen. – Tanulni? – képedtek el. Menj inkább egy kicsit szórakozni a szabadidıdben, és szedjél magadra valamit, olyan gebe vagy. Aztán találsz magadhoz valót elıbb-utóbb, nem kell ahhoz egyetem. Városliget, patak partja nem tiltotta, hogy tanuljak, de aztán a hideg beleszólt. Kerestem a térképen egy jó távoli kisvárost. Albérletet kaptam könnyen, de állást csak egy sörözıben. Akkor még kissé zordabb hely volt az. Hitehagyott (több szempontból), nyomorult, keserő emberek (köztük nık is, jócskán), ordítoztak, részegedtek le ama bizonyos sárga földig, repültek a poharak. Igazi, rendes késdobáló volt. Talán furcsa, de nem féltem és nem undorodtam tılük. Volt olyan, hogy mikor már pattintotta ki a bicskát, megfogtam szelíden a csuklóját –, és mint aki álombó1 ébred, leengedte a karját. Zavaros, fájdalmas, dühödt monológokat hallgattam türelmesen – és részvéttel. Ismerıs volt a talajvesztettség, a kétségbeesés, az „otthoni” durvaság, szürkeség... Lassan megszelídült a légkör, alig volt már szabad hely esténként. Én meg a rám pakolt terhektı1 egyre könnyebben lélegeztem, az önsajnálatra nem jutott kapacitás. Ám egyszer csak betévedt Z. és felforgatott mindent. Leült egy sarokba, olvasott, dossziékat pakolászott, telefont intézett – de a nézését éreztem, bármit is csinált közben. Ez eddig hiányzott az életembıl. Vagyis nem tudtam, nem tapasztaltam, hogy a való életben is létezik, nem csak a mővészetekben. Az, ami a házasságomból hiányzott. Bár abból a végére már szinte minden más is hiányzott. „ágyjelenetet”. Megvárta, míg „egyik dologból következik a másik”, mint Örkény István Glóriájában. Neki el bírtam mondani (csak neki) hogy még mindig egy agronómus „gyengéd” közeledése kísért, ahogy a számat egyik kezével befogva – próbálja lerángatni-tépkedni a ruhámat a szénakazal takarásában. – „Csak vicceltem, egy szót se senkinek”– dadogta vörösen, gyilkos ábrázattal az ötgyerekes „édesapa” – felkészítésül a nagybetős Életre (a szerelmire, a morálisra) – a zöldfülő 13- évesnek. A férjem zsákja sem volt könnyebb. Hajdan egy leányzó addig húzta elıtte a mézesmadzagot, amíg az elért a sárospataki templomig. Az évek során gyerekeket szült a férjének. Persze, hogy neki, hisz akivel még az ágyát megosztotta, az nem kívánt gyermekáldást. Mindketten leástunk a gyökerekig. Ígéretesen indult a házasságunk. Valahol akkor pattant meg valami, amikor megjött az értesítés, hogy felvettek az egyetemre. Döbbenten láttam, hogy eszeveszett örömömet milyen komoran nézi. Azt hittem, elvesztettem a józan eszemet. Nem értettem, hogy mi a baja. Kihez mentem én férjhez? – İ meg nem azért kötött újra házasságot (esküje ellenére, ami szerint látni se akar tartósan nıt a közelben), hogy esténként hideg étel, hideg ágy várja – míg én az egyetemen „villogok”. Túl nagy gubanc jött össze – és akkor nem volt senki, akivel beszélni tudtam volna mindezekrıl. Z.- vel kapcsolatban pedig eszembe jutott, amit meséltél: A csábító naplója. (Kierkegaard). Míg vitt a mentı a kórházba, azt hajtogattam, hogy nincs még egy ilyen ostoba nı, mint én... De odaérve megnyugodhattam: van. Sok. ♪ ♫ ♪ A furcsaság, hogy éppen ezért mertem P.-vel összeházasodni, mert nem erıltette az 61
Page 1 and 2:
AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIR
Page 3 and 4:
Page 5 and 6:
Page 7 and 8:
Page 9 and 10: AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIR
Page 59: AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIR
Page 111 and 112:
Page 113 and 114:
Page 115 and 116:
Page 117 and 118:
Page 119 and 120:
Page 121 and 122:
Page 123 and 124:
Page 125 and 126:
Page 127 and 128:
Page 129 and 130:
Page 131 and 132:
Page 133 and 134:
Page 135 and 136:
Page 137 and 138:
Page 139 and 140:
Page 141 and 142:
Page 143 and 144:
Page 145 and 146:
Page 147 and 148:
Page 149 and 150:
Page 151 and 152:
Page 153 and 154:
Page 155 and 156:
Page 157 and 158:
Page 159 and 160:
Page 161 and 162:
Page 163 and 164:
Page 165 and 166:
Page 167 and 168:
Page 169 and 170:
Page 171 and 172:
Page 173 and 174:
Page 175 and 176:
Page 177 and 178:
Page 179 and 180:
Page 181 and 182:
Page 183 and 184:
Page 185 and 186:
Page 187 and 188:
Page 189 and 190:
Page 191 and 192:
Page 193 and 194:
show all

âHa a civilizÃ¡lt embert â vagyis azt, aki vÃ©dve van veszÃ©lyektÅl Ã©s ...

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?

âHa a civilizÃ¡lt embert â vagyis azt, aki vÃ©dve van veszÃ©lyektÅl Ã©s ...