„Ha a civilizált embert — vagyis azt, aki védve van veszélyektől és ...

AKIOSZ KÖZPONTI KRISTÁLY FOLYÓIRAT 2009. XX. évfolyam 3-4. szám, Budapest
CSELÉNYI LÁSZLÓ
METAMORFÓZIS
Megváltozik már szerepem,
mint az ifjú, ha szerelem,
fényes, tüzes, vad, lobogó,
súlyos, mély álmokat hozó,
horzsolja fel selyem szívét,
akár a nap a tó színét,
mikor a csendre hullanak
a tövishegyő sugarak,
s elég egy éj, s lesz a bohó
rügybıl gyümölcs, nagy, álmodó,
virágos szívő, fényszemő
legény, szilaj tekintető,
s ezután már az éjszakát
tündérek között éli át,
angyalok közt az égbe' fenn,
vagy mint ördög a mélybe' lenn,
s vitéz lesz, híres, hıskarú
katona, akin az aszú
nem foghat már ki, oly kemény,
mint az idı, vagy mint a fém,
s mindezt nem más, a szerelem
tette vele, a szeleken
küldött-hozott ıs-üzenés,
amibıl a sok is kevés,
ha a szívet megperzseli,
akár a nyelvet a hegyi
lángoló tőz, a tokaji,
s vágtatnak fakó lovai:
a vágyak, tői a hegyeken,
emígy változik szerepem
íme, nekem is, ami múlt,
akár az alkony, oly fakult;
elhulltak mind a szép napok,
most már akárhol járhatok,
nem úgy már, mint rég, gondtalan,
de mint akinek gondja van,
egy mindenséget átfogó,
világot megváltoztató;
fejem az égig emelem,
és megyek, lángol a szemem,
mert tudom már, mit akarok,
acéllá gyúrtak a napok,
aki eddig csak keserő
voltam, magányos, a derő
messzi elkerült, már leszek
olyan, kinek a rengeteg
lett a társa, a .víz, a szél,
akit tőzze érlelt a cél;
voltam már minden: kıtörı
néha, vagy ágyon dızsölı
szoknyabolond, vagy bús diák,
kinek szők volt e nagy világ,
de nem volt sehogy jó, a kék
távolság csalt engem, az ég,
a határja-nincs végtelen
mindenség játszott énvelem;
eldobtam hát mindent, a hold,
a csend, a magány, a bolond
szívem tájékán doboló
piros vér, a lázat hozó,
mássá lett mind, egy tőzpatak
karjába dobtam magamat,
s elég volt egy éj érlelés,
és lettem dalra, tettre kész,
s mint az, kit ért nagy szerelem,
megváltozott kis szerepem:
– próbaszüret – a must kiforr,
itt vagy, megjöttél, férfikor!
KESELYLÁBÚ CSIKÓKOROM
Keselylábú csikókorom,
csillagfény játszik boromon,
teltaranyú még a pohár,
az izmaim, mint a fonál,
acélosak, cserfahámból
valók, szikkadt berki nádból.
Felhık rohannak az égen,
e földdel én be nem érem,
veszek a hátamra kopott
tarisznyát, kezembe botot,
s haj, neki a nagyvilágnak,
a csontjaim szikrát hánynak.
Csillagok társa a testem,
meteorként földre estem,
szívem teli sólyomvággyal
az égi mezıkön szárnyal.
S ha az utak porát rovom?
Sej, azt is csak csillaglovon!
Ki mer a szemembe nézni,
ki tud engem megigézni?
Engem, jövendıbe látó,
göröngyös utakat járó,
ördögőzı, fél világot
bejárt csavargó diákot?
Kinek van olyan hatalma,
hogy fejemet porba hajtsa?
Cipót süt a hold az égen,
az árnyakt átallépem,
szárnyam a szelekhez nıve,
indulok fényes jövımbe.
Vágtatok vad csillaglovon,
az egeket is meglopom!
174