Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

100
szétzúzott bútordarabok közt térdig gázolok. Egész
komolyan temető: a ház befelé nyíló ablakai előtt
összezsúfolva oleánder-fák, törpe-ciprusok és egy még
mindig ezüstös levelű vékony olajfa is áll s két-három
mohosra zöldült szürke sírkő; hasonlítanak a mi református
fejfáinkhoz, csak kőből vannak és valamivel
nagyobbak. Némelyiknek turbán van faragva a hegyébe,
az előkelő ember volt.
Minden jobb török családnak megvolt itt a maga
sírkertje a saját házában; korán reggel kijött a ház
ura a szobából, kis csibukcsi kihozta a szőnyeget,
mellé az alacsony asztalt, rajta a parázstartót és csöpp
csészét a feketekávénak, az asztal mellé pedig a
nargileht.
És mindezt odatette az oleánderfa és az apja
sírköve köré, ahol keresztbe rakott lábbal leült Mohamed
józanéletű híve és elpipázta az életét. Februárban
már ki lehet ülni a kertbe, két lépést kell csak tenni
a küszöbről. És novemberben még kint lehet ülni.
És mindenki itt van, aki az embert érdekli. Bent
vannak az asszonyok, itt kint, az olajfa vagy a ciprus
mellett az apa, az anya, talán a gyerek, akit elszólított
Allah parancsa. Itt szépen együtt éltek s a pipázónak
árnyéka arra a kis szabad helyre esett, a rózsafák
közé, ahová majd ő fog visszakerülni a földbe.
Nézhetett maga elé, ahogyan csak török tud
nézni: a természetnek nyugalmat parancsolván. És arra
felé igyekszik egy kis hernyó, húzza, gyűrűzi magát,
mosolyog az igazhitű és szép lassan megfogja a csíptetőt,
megfújja a parazsat, aztán reá teszi a hernyó
hátára, pici füst száll fel, a török utána néz, a kis
hernyó fönt már jelentkezett azóta uránál, füst-szeleken
szállt fel a paradicsomi levelek közé.