Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

71
Bent a gyékénnyel fedett echós-szekerekben egy
kis szalmán fekszik egy-egy ember, katonaköpönyeg
van némelyiken, másikon pedig szalma, átkötve madzaggal,
hogy rajta maradjon. A karjuk, a lábak vagy
a fejük barnára vált kötéssel ellátva. A vezetőjük, egy
káplár, előjön, köszön.
— Honnan jöttök? – kérdem.
— Odrin alól, a spitalból. Nincs hely.
Tehát Adrianápoly ostromától.
— Hány napja jöttök?
— Bizony három nap óta.
— Hová mentek?
— Jamboliba, még hosszú az út. De jó, hogy
jösz, goszpodinje doktor, egypár emberünk nagyon
kiabál, csinálj velük valamit.
— Nem vagyok orvos.
— Dehogy nem, hiszen látom a vöröskeresztet
a karodon. Ne hagyj bennünket a csúfságban. Vagy
talán a törököket segíted?
Sternberg úr súgja, hogy csak nézzem meg a
betegeket, mert még baj lesz. Aztán menjünk. Magamnak
is hajlandósága megnézni a dolgot, talán segíthetek
valamit.
– De hát nincsen veletek orvos, felcser? Hány
szekér van?
– Kétszáznyolcvan szekér, háromszáznegyven
sebesülttel.
Azzal kiáll a szekerek mellé, beszél valamit s
talán a huszadik szekérhez visz, egy bivaly s egy ökör
van összefogva, bent fekszik egy katona. Bemászom
hozzá a szekérbe.
Az orrom már sok mindenhez hozzászokott, de
majd leszédülök, a kötés is átrothadt már karján a