Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

45
ném, úgy-e, rossz néven, ha az amputáló-iskola hívei
lennének, de én boldog vagyok, hogy ezt hallottam.
Klein szólt:
– Felséges asszonyom és egyetlenegyszer sem
volt okunk megbánni, hogy a kétes esetekben nem
amputáltunk.
Összetette kezét a királyné, mintha azt mondta
volna: Hála Istennek! Aztán sorra járta a szobákat
és a szobákban sorra a betegeket. Mindenütt] a fejével
bólintott, legtöbbször odament a beteg fejéhez és szólt
néhány szót: Hogy vagy? Nagyon fáj? Hol sebesültél
meg? Na, igazán hősiesen viseltétek magatokat! Van
családod? Az orvos úr azt mondta nekem, hogy
ebben a teremben mind meggyógyultok.
Így beszélt, tegezte mindeniket, a szava meleg
és természetes volt; a bolgár katonák pedig, ha tehet-'
ték: felültek az ágyban, volt igen sok, aki a kezét
nyújtotta, a királyné nemcsak kezet adott, de megszorította
katonájának kezét. Bulgáriában csak az előkelő
osztálynál szokás a kézcsók. És ők is tegeztek
a királynét.
Az egyik nehéz sebesültek szobájában leült az
ágyakra a királyné. Figyelmeztetés dacára nem félt
semmi kellemetlen következménytől. Többet megkérdez:
mi a kívánságuk? Toso Joloff redniknek a golyó
fejebúbján ment be és az állkapcsán jött ki, szétvitte
a fogait. Műfogakat kért a királynétól. Hátraszól
Eleonóra királyné a szolgálattevő őrnagynak:
– Kérem, jegyezze fel!
Amint az ágyakat az egyik sorban elhagyja, jön
a két kis princesz: Eudoxia elől, a hóna alól kivesz
egy-két szál virágot, kezébe adja a betegnek. Akinek
a keze be van kötve, annak szépen odadugja a pokróc