Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

132
Mit tegyek, mi lesz jobb, haboztam, azután válaszoltam:
– Becsületszavamra mondom, hogy meggyógyul
a fiad.
Már késő volt. Az emberek, akik elszánják magákat
a hazugságra, rendesen elkésnek vele. Szólt az
öreg Penoff:
– Látom, hogy hazudsz. Az Isten legyen irgalmas,
ha megcsalsz. Mondd igazán, hogy meggyógyul!
Könny gördült végig az arcán, már nem szóltam
semmit, kezét, amelyet kezemben fogtam, megszorítottam,
egy pillantást vetettem még Dancsóra, aztán kijöttem
a teremből.
Aztán a szamaritanszkáktól búcsúztam, a viszontlátásra
a főnökasszonytól és az orvosainktól, ápolónénéinktől,
akik még itt maradnak Szófiában.
Reggel haza indulok.
Budapest, 1912 december 14.
A postámban ma egy képeskártya volt, olyan,
amilyet a szamaritanszkák szoktak osztogatni a betegeknek.
Csatakép: A bolgár hősök győzelme. Az állt
rajta:
„Dancso ma meghalt. Az apja itt fekszik nálunk.
Olga és Helene Dimitroff, a bolgár vöröskereszt egylet
tagjai.”