Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

79
ami áll is: lyukak benne, lövöldözés folyt. Egy háznál
rengeteg papír, írás, szétszaggatott könyvek. Leszállok,
néhányat felveszek és elhozom emlékül. Úgy látszik,
valami hivatal lehetett, talán posta, mert felbontatlan
leveleket találok. Török ákom-bákom írással írva, mint
szép össze-vissza-korállok, úgy festenek a papiroson.
És jó tintát használhatnak a törökök: az eső nem
mosta el egészen a betűket.
Sternberg úr siettetett, menni kellett csakugyan,
még hosszú volt az út és éjjelre nem lett volna jó
fedél nélkül maradni.
Ahogy aztán egy kis hegyre haladtunk fel és az
alkonyat utólért bennünket, a nap már éppen lemenőben
volt, csak vörös korongja látszott még egy nagy
domb mögül, egyszerre ijesztő kép előtt állok.
Kétszáz lépésre előttünk egy falu van. Házak,
szalma- és szénakazlak, oldalt egy nagy majorság
körülkerített kőfala. Üres az egész falu, felülről jól
lehet látni, csak közvetlen előttünk, a szélen: hat bolgár
katona jár le és fel egy tűz körül.
Szalmacsóvát fonnak, meggyújtják a tűznél és
viszik a szalmakazalhoz.
Szél fúj Odrin felől.
Hallom a dörgéseket, látom, a katona a csóvát
már odatartotta, letette a kazalhoz, egészen közelébe
érünk.
Ügyet sem vetnek reánk. Hordják a tüzet, szólok
Sternbergnek, hogy kérdezze meg, minek gyújtogatnak,
hiszen ez már az övék, Sternberg nem kérdezi.
Lángot vet a kazal, ott állok, nézem, társaim
nem tudnak elhívni. Szürke füst alatt piros tűz, aztán
befelé ég egy ideig, oldalt kicsapnak a lángok, aztán
lobognak, lobognak, a míg az egész összeomlik.