Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

102
Ki a levegőre, nem bírtam tovább.
Mentem az élők közé, az ispotályba.
Van itt sok lazaret. A jobb városi házakat a
bolgár orvosok foglalták le. Az Etapna Bolnitzá-ban
sötét raktárszerű helyiségbe vezet a kapu, vagy százhúszan
feküsznek a lépcső körül a köpenyegeiken.
Megyek fel a lépcsőn Kochenoff doktorhoz, a csizmámra
ugrik egy patkány s onnan le a sebesültek
közé.
Meg sem moccannak tőle; ah, megszoktuk már,
mondják.
Kochenoff doktor igen szívesen fogadott. A kérdéseimre
egymásután ezeket felelte:
— Csak négy tetanus-esetünk volt. Tífusz, az
eddig tizenhét volt itt.
— Disentéria, az sok van. Koleránk nincsen.
— Minek az, nem használunk morfiumot. Csak
amputációnál altatunk.
— Érdekes esetet akar? Nézze, itt ezt a káplárt.
Nézze, itt van a három sebe. Itt kapta Kirk-Kiliszénél.
Mikor a hadnagyát lelőtték, ő a száján kapott egy
golyót, vért köpött, élére ment a szakasznak s rohant
előre. Aztán a balvállába kapott egy golyót, még akkor
is vezetett, végül térdre rogyott, ott találta egy gránátdarab,
akkor ordított – hogy menjenek előre. A társai
beszélték el, ez kitüntetést fog kapni.
— Orvosi érdekesség? Az nincs. Egyik olyan
seb, mint a másik. Óh, ne tessék sietni, most már
úgyis holnapra hagyjuk a többit.
— Még vagy százötven marad holnapra. Csak
ketten vagyunk és minden nap igen sokan jönnek.
– Hát bizony halnak. Ma? Hármat vittek ki.
Egy régi, rettenetes török kaszárnya helyiségei-