Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

111
felé, ott most mindenre szükség van. Nézze, itt van
Beaumont úr is, az pedig újságíró, a Daily Telegraph
munkatársa. Csorlunál elszedték az automobilját, ideküldték
nekem és nem tudom tovább küldeni.
— Az újságíró, az ráér, – mondom nagy ravaszán
a generálisnak – de én köteles vagyok hazamenni,
nekünk a missziónk Szófiában van, mi a bolgároknak
segítünk, hát csak nem fognak itt tartani?
Hiszen megy Diemotikáig majd mindennap egy vonat,
azzal tessék elküldeni.
— Oh, hova gondol, az muníciós vonat, sebesültet
sem merünk vele szállítani, mert a vidék arra
nem tiszta még, török lovasok portyáznak s felelős
vagyok az ön életéért.
Az örömtől dobogott a szívem. Na, ha így van
a dolog, ez nagyszerű lesz, sokért nem adnám, hogy
– ha már csata van – egy kis török lovasattakot
látnék. A törökökkel majd csak elintézném a saját
magam dolgát; volt annyi eszem, hogy mikor Szófiában
erre az útra készültem, a török sebesültekkel
írást adattam magamnak arról, hogy én milyen derék
ember vagyok és hogy mennyire szeretem a törököket.
Dacára annak, hogy a tábornok kijelentette:
nem küldhet Diemotika felé, elhatároztam, hogy másképpen
pedig nem megyek.
— Kegyelmes úr, sürgönyözni fogok haza a
követünknek.
— Csak tessék, a sürgöny ugyanazt az utat fogja
megtenni bivalyszekéren, amit ön tenne meg.
— Akkor itt fogom magamat ő felségénél bejelenteni.
A tábornok vállat vont, én pedig felkerestem az