Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

114
beszélt, hogy két perc alatt benn voltunk a generalisszimusz
titkárjánál: egy ezredesnél és a következő
tíz percben már meg is kapta az elégtételt, én pedig
a további passzust Dimotika felé. Egyszerre nem voltak
felelősek az életemért, sőt igen kellemetlenül nyugtattak
meg, hogy híre-hamva sem lesz a töröknek.
Hajnalban aztán bekopogtattak az ajtómon: a mi
vezérkari ezredesünk és a német Massow őrnagy, a
mellényük alatt vaskos leveleket hoztak, Bécsbe és
Berlinbe szóló titkos jelentéseket. A háború ez: egyformán
gyorsan jár a golyó, a gyanú, a bizalom.
Most aztán csak lesnem kell, hogy mikor indul
a muníciós vonat, mert csak egy lokomotivjuk van
még: ami Kirk-Kilisze és Dimotika közt ide-oda jár.
Dimotika, 1912 november 30.
Hatan voltunk civilek, akik elindultunk Kirk-
Kiliszéből. Két francia újságíró: marquis de Segansac
és de Piou urak, az Echo de Paris és a Journal de
Débats tudósítói, továbbá Beaumont úr, a Daily
Telegraph levelezője, ennek a dragománja és a soffőrje,
végül én. A tudósítók hazafelé igyekeztek, mert hiszen
a főhadiszállásról nem volt szabad kimozdulniuk, amit
hallottak, nem volt szabad megtáviratozniok és végül
amit megtáviratoztak – az nem ment el.
A két francia úr együvé tartott s versengettek az
angollal: melyikőjük jut hamarább olyan helyre, ahonnan
táviratozhat. Beaumont úr, a szimpatikusabb mellé
csatlakoztam.
Pont olyan ez az angol újságíró, ahogyan régi
Verne-regényekben írták le. Barnakockás ruha, sapka
a fején és isteni flegmával nézi, ha a bivalyok belefeküsznek
a sárba. Mindnyájan leugrálunk, csiklandoz-