Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

49
Szófia, november 17.
Egy udvari lakáj süteményeket hozott ma a
betegeknek, nekünk pedig fényképeit küldte el a
királyné, a képekre ráírta: Eleonóra.
Ibrányi Alice-nak a kastélyból telefonált, hogy
ma délelőtt hallotta csak: tábori ágyon alszik. Bocsásson
meg ezért a figyelmetlenségért, már átküldött
egy ágyat.
Délután a maltézerekhez jött el. Ezúttal ezredének
uniformisában.
Abban a két termünkben, ahol tegnap nem volt,
könnyebb sebesültek fekszenek. Mikor meghallották,
hogy a királyné a máltai kórházba ment, akik csak
tehették, szépen felszökdöstek az emeletre és – a
máltaiak éppen ma reggel evakuálták a gyógyult betegeket
– belefeküdtek az üres ágyakba. Ott várták
meg a királynét.
1912 november 18.
Hogy most már reggel van és az élet lármája
megindult, alázattal hajtom le fejemet a papírra, ez
éjszaka után.
Úgy volt, hogy tegnap délután négy órakor odajött
hozzánk az egyik szanitét-katona és haptákba vágta
magát:
— Ezredorvos úrnak alásan jelentem, a teát megfőztem.
— Menjünk uzsonnázni – mondta a főnökasszony
s mindannyian együtt ballagtunk a folyosón,
mikor a kedves néne, Käthe, utánunk szaladt és összetett
kezéből egy ívet csinálva a levegőben, mondta:
— Kérem szépen, a huszonegyesnek – amelyiknek
a bokáját tetszett ma tisztítani – nem nyílik fel