Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

128
És aztán egy árokba érnek, eltűnnek a szemem
elől, elfeküdtek valahol, mintha csakugyan törökök
lettek volna.
Új erő, egy új szél majd életre kelti őket; visszajöttem
a fűtetlen sleeping cárhoz és az indóház raktárában
egy szál gyertyánál búcsúzom a balkán háborútól,
amelyből olyan keveset és mégis eleget láttam,
hogy megértsem: a történelmi törvényszerűség szerint
a törökök most távozni fognak Európából. Ez a
háború új nemzetanyag kifejlődését jelenti, a többi
szövetséges állam győzelme itt mellékes, Bulgáriával
megalakult magva a nagy Dél-Szláv államnak, amely
a Balkánról Európa politikai egyensúlyában új erőviszonyokat
fog teremteni. És lesz idő, amikor a Dél-
Szláv állam nagy konkurrenciában lesz az Északi Szláv
állammal. Ami pedig a háborút, mint emberi jelenséget
illeti, azt úgy kellett látnom, hogy az emberiség
ilyenkor leveti magáról összes kultúrruházatát, a tudás,
az emberség, az erkölcsi nézetek zsebkendőit és harisnyáit
eldobja magától, ott áll pőrén és meztelenül,
mint egykor a fenevad a pusztában: öl, hogy ne
ölessék. A nagy és szép momentumok csak egyes
emberekben virágoznak ki, egy-egy erősebb egyéniségben,
akinek lelkét a körülmények nem tudják megfosztani
átöröklött és szerzett kultúrájától s fetrengve
a csatatéren, vagy a kórház szalmazsákján, a láz és
a fájdalmak dacára a hazája vagy az Istene, vagy a
kedvese, vagy a kertje fái után sóhajtozik, mindegy,
hogy mi a tárgya, utolsó sóhajtásának, valami, amit
hitt, amit szépnek ismert, s amitől im most, a nagy
öldöklés után – mint a részeg, mikor felocsúdik
mámorából s öntudatra jut – búcsúzni kell.