Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

109
zem pontosan semmire. Csak arra emlékezem, hogy
mialatt bennünket körülfogtak az úton, négy öreg,
előkelő török polgár, a város vénei, jöttek lefelé az
állomáshoz vezető úton, keresztbetett karral, az egyiknél
fehér zászló volt. Tíz vagy húsz bolgár katona
szaladt elibük, a törökök megálltak, meghajoltak, le
egészen a térdükig, szívükre tették a kezüket, akkorra
odaértek a bolgár katonák és beléjük döfték a szuronyukat.
Ezt jól láttam.
Az egész éjjelt egy szobában kellett töltenünk, a
két katona mellett. Behallatszott olykor-olykor a puskaropogás,
némelykor csak két-három lövés, máskor
egész sortűz, valahol ráakadtak egy törökre, vagy
végrehajtották egy-egy csapat fogoly kivégzését. Kegyelmet
nem adtak senkinek. Nagyszerűen harcolnak, derék
emberek is a bolgárok, de kíméletlenek. Nem kínoztak
senkit, de lelőttek mindenkit, talán mert nem tudták
volna élelmezni őket, hiszen maguknak is alig volt.
Igen uram, így csinálódik a történelem, a nagy hősi
tettek, a mit az iskolákban tanítanak, ilyenek a valóságban.
Másnap reggel, mikor a városba vittek bennünket,
egy ház előtt haladtunk el, ahonnan görögök hurcoltak
fel egy házból két sebesült török katonát. Mindegyiket
ott azonnal leszúrták, a mellükbe és a fejükbe szúrtak,
a szerencsétlenek már alig voltak maguknál, mert nem
is igen kiáltottak. Az egyik hörgött ugyan egyet, mikor
látta, hogy a bolgár katona neki emeli a szuronyt, de
az egész olyan csöndesen ment végbe, hogy egy utcai
skandalumnál nagyobb lárma van. Öt lépésre álltam
tőlük. Az utcákon szerteszét voltak a halottak, a
sebesültek, vértócsák és húscafatok mindenfelé, soha
ez a kép nem fog elhagyni. Még aznap Kirk-Kiliszébe