Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

80
Lángot vet a ház is. A katonák nevetnek, vad
nevetés; felgyújtják a szomszéd házat is és intenek
felénk, hogy mindet felgyújtják.
Fel is gyújtották. Egy órán belül lángolt az egész
falu, rettenetes füst és hőség, ragyogó világosság a
sötét estében. Tovább kellett menni.
Utoljára a major, a kőfallal körülvett nagy, néma
major vetett lángot, a szél segített a katonáknak.
Sötét éjszaka lett, hideg szél fújt a fennsíkon,
előttünk messze Adrianápoly, onnan szüntelen hangzott
a dörgés, itt közelben, száz lépésre tőlünk egy
egész falu égett, lángolt. Meg voltunk világítva mind,
a mi két katonánk is odament az idegen hathoz, mit
segíthettek nekik, hiszen már recsegett minden, tűzeső
sziporkázott, hanem csak futkostak, mi éppen egy kút
kőkávája mellett állunk, csillog benne a víz, fordított
képe látszik benne e rögtönzött piros pokolnak.
Kis pipámat vettem elő, megtömtem dohánnyal,
egyszerre csak jön az őrmesterünk, tartja a kezét dohányért,
a másikban pedig egy parázs-üszkös lécet
tart, a majorból hozta közelebb a szél: gyújtsak rá
nála. Nevetett hozzá.
Babonázva állottam, néztem bele a százhasú lángtengerbe,
a szalmakazlak már olyanok voltak, mint
egy-egy tűzsírhalom. Természetesnek találtam, hogy
megtakarítsak egy szál gyufát, reágyújtottam.
Aztán mentünk, maga Sternberg úr is meg volt
illetődve, de csak annyit mondott: szamarak.
A hat katona is otthagyta a tűztengert, jól elvégezték,
amit akartak. Hozzánk csatlakoztak. Hátra se
néztek. Messze, hosszan elvilágított a tűz.
Másfél óra múlva Seliogluba érkeztünk, bolgár
falu volt. Itt se történt senkinek bántódása, szép nagy